Történt pár hete, hogy pártjának kongresszusán elmondott beszéde miatt Pokorni Zoltánnak köszönetet mondott Tamás Gáspár Miklós – királyi többesben –, és azt írta: „Tisztelettel üdvözöljük ezt a magától értetődő, mégis jelentősnek tetsző mondatot.” Mármint azt, „hogy a közelgő választási kampányban nem óhajt buzizást, zsidózást, cigányozást hallani”.
Kebelemben, hogy úgy mondjam, heves érzemények dúlnak.
Nem vagyok olyan járatos a megköszönés és üdvözlés formáiban (feltételeiben, kivitelezésében, alkalmaiban), mint a kiváló TGM, és bizonyára sokkal nagyobb haragot és elkeseredést érzek államunk jelenlegi vezetőivel (y compris kormánypártjával és annak országgyűlési képviselőivel) szemben, mint ő. Amíg Pokorni azt szavazza meg, amit – rendre – megszavaz, ott ül, ahol – oly kényelmesen – üldögél, azt teszi, amit – látszólag teljes meggyőződéssel – tesz: addig a kétszerkettőt is gyanakodva hiszem el, ha ő mondja. Hogy ő mit „óhajt” (vagy sem) hallani, az csak játszi színfolt a pártegyenruha pitykéin, amely pártegyenruhában például Bayer Zsolt is feszít, a Prohászka-mosdató Balog miniszter vagy Tormay Cécile feltétlen hívei.
Ehhez mintha semmi köze nem volna a következőknek.
A minap, vagyis október 18-án, pénteken utolsó posztjában jelentette be Parti Nagy Lajos, hogy ő bizony nem ír többet a Hír24 nevű internetes orgánum blogrovatába; holott eddig szorgalmasan, olykor akár naponta élvezhettük nagyon rövid, szellemes, élvezetes írásait. Éspedig azért nem, mert az előző napokban L. Simon László fideszes országgyűlési képviselő, az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának elnöke, 2011 októberétől a Nemzeti Kulturális Alap bizottságának elnöke, volt kultúráért felelős államtitkár közölt ugyanitt két posztot (ezt meg ezt). Parti Nagynak nem a posztok tartalma ellen van kifogása, hanem a szerző ellen; az a tény háborítja fel, hogy „ez a rovat, ez a virtuális klub igen éles kritikával viszonyult az Orbán-rezsim politikájához. E politikának L. Simon egyik legfőbb kulturális prominense volt és van.”
Én Parti Naggyal értek egyet, és ha L. Simon mégoly kiváló blogokat írna is, és ha minden gondolatával hanyatt-homlok egyetértenék, akkor is úgy vélem: ahogyan Pokornit nem kell üdvözölni, L. Simonnal sem kell egyazon rovatban szerepelni. Tartsunk távolságot, legyünk nagyon gyanakvóak, viszolyogjunk. És főleg: ne felejtsük el, hogy ha nem államtitkár is, csak néhány napja terjesztett elő elképesztő törvényjavaslatokat (az Artisjus pénze egy részének bekebelezéséről, a múzeumi tárgyak átpasszolásáról, például), nem is szólva azokról, amiket eddig (és mostanában) megszavazott. Egy blogger? Na ne. Csak annyira, amennyire Pokorni „egy polgármester”.
Ezek az emberek most gyorsan megpróbálják eljátszani a független, higgadt, „valahol, belül, mégiscsak rendesember” értelmiségit, akik kellő distanciával kezelik a politikát, s akiket ezért tisztelet és elismerés illet. Hát nem – nyakig benne vannak a rothadt és veszedelmes rendszerben, sőt továbbra is aktív mozgatói. Éppen ezért elképesztő, felháborító, vérlázító az, amit L. Simon válaszolt Parti Nagynak még aznap este: „tolerancia, tolerancia, tolerancia”. Az szólít fel türelemre, megértésre, békülékenységre, aki a hatalom (egyik) csúcsán van, aki nem akárhogyan él is ezzel a hatalommal, aki egyike azoknak, akik ránk hozták ezt a borzadályt.
Tolerancia? Ugyan már – és milyen finom voltam.
