Hogy a világért se hagyjam a kedves olvasót kétségek között vergődni – beismerem, hogy a kormány és a diákok vitájában én bizony (surprise! surprise!) a diákok pártján állok.
Mint a béke nagy barátja, kenyérre kenhető és konciliáns állampolgár, továbbá mint a nemzet hű fia, a legjobb férj, példás családapa és dolgozó ember, szükségét érzem annak, hogy óvólag figyelmeztessem a köz- és felsőoktatásért felelős politikusokat és vezetőket: igazán kicsit ügyesebbek is lehetnének.
Itt van rögtön a most kinevezett felsőoktatásért felelős államtitkár, Klinghammer István, akit nyilatkozatakor még ki se neveztek, még be se lépett a szobába, de jól megelőzte öblös hangja, és előrebocsátotta törköly-, pálpusztai- és hagymaszagú leheletét, hogy aztán a szobába lépve nem kellemes illatú lábbelijét a terített asztalra tegye. Szerinte nyilván jópofa dolog a HaHa tiltakozását „cintányéros, gyermekded felvonulásoknak” nevezni, és bizonyára van olyan célközönség, amely hasát fogja az olyan kitételek hallatán, mint hogy ő „tornanadrágban, tornacipőben… versenyre készen” állna a feladatra (vizuális típusú olvasóink itt tartsanak egy kis egészségügyi szünetet). Az (akkor még kinevezésre váró) államtitkár azt is volt szíves kifejteni, hogy az egyetemi szakok fele „tücsökszak”, amelyek jó részére a társadalom nem tart igényt. (Csak találgathatunk, mire gondol a professzor úr, a bölcsészszakokon kívül itt szomorúan ismerhet magára nem egy természettudományos szak is. Igényt tart-e a társadalom a csillagászatra? Hát hány magyar csillag van? Na ugye.)
Szóval, bár nincs okunk kételkedni az efféle nyilatkozatok őszinteségében (ez is valami, lássuk be), aligha tesznek jót a higgadt párbeszédnek. Mi több, a címzetteket (vagy azokat, akikkel tárgyalni kellene) nyilván jócskán felbőszítik. Nem értem, tényleg nem, hogy mi a jó ebben ezeknek a vezetőknek (ide értve az ugyancsak meglepően értetlenül nyilatkozó dékánt is) – mi hasznuk származik abból, hogy sértően, lekicsinylően, kellemetlen hangnemben beszélnek azokról (és azokkal), akikkel legfeljebb vitázniuk (és végül megállapodniuk) kellene. Már Klinghammer (félig-meddig) elődje, Hoffmann Rózsa is „pár forrófejű agitátor” akciójáról beszélt. De hozzájuk képest egyenesen csipkefinom lelkű úriembernek számít Balog Zoltán – aki viszont azt a bájos trükköt engedte meg magának, hogy az alaptörvénybe íratta mindazt, amiről nem volt kedve egyezséget kötni. (Szép hasonlat – loptam! –: ez olyan, mint amikor a váltságdíjról folyó tárgyalások közben behozzák a túsz levágott fejét.)
Még egyszer tehát: mi ez? Érzéketlenség? A „mi bármit megtehetünk” biztos tudata? Butaság? Politikai vakság? De ha bármelyik is – annyi belátás legalább nincs ezekben az emberekben, hogy ha végül győznek is, nem szabadna gyűlöletet, olthatatlan dühöt, elkeseredést ébreszteniük az ellenfelükben? Miért nem lehet kulturáltan, civilizáltan viselkedni? Vagy legalább elegánsnak látszani?
Kiegészítés: nem csodálnám, ha az „erkölcs”-re és a „közösség”-re történő hivatkozás volna az egyik elem, amely – bár talán megfogalmazatlanul – a legnagyobb ellenállást váltaná ki a kormány intézkedéseivel (és egyre inkább a kormánnyal magával) szembeforduló hallgatókból. Nemcsak azért, mert üres, hamis, megfoghatatlan és gyanús – hanem azért is, mert látják, honnan jön. Nem kéne ezt forszírozni.
