Az a gondolat, hogy évente egyszer elmenjek három (na jó, két) hétre nyaralni, esetleg külföldre, ahol esténként nem sajnálom magamtól a jobb harmadosztályú éttermek főztjét, többször is beülök kávézni; a gondolat, hogy olykor itthon is megengedhetem magamnak az éttermet, a kávézót, könyvet, színház- és koncertjegyet; s hogy mindez kortól és társadalmi állástól függetlenül evidencia, az alkalmankénti ruhavásárlással és persze minden számla rendes fizetésével együtt – szóval, ez a gondolat sokunk számára olyan távolinak és vadnak látszik, hogy már-már kommunistának kell, hogy érezzük magunkat.
Megmagyarázom.
| ||
Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter azt mondta, hogy „Nem vagyunk kommunisták, hogy sajnáljuk másoktól a megszerzett jövedelmet.” Márpedig, mi tagadás, az a benyomásom, hogy egyre többen vívódunk azzal a nehezen leküzdhető érzéssel, amit azzal a csúnya szóval szokás megnevezni, hogy irigység. Hogy bizony sajnáljuk másoktól a megszerzett jövedelmet – ergo, kommunisták volnánk. Amikor azon kapjuk magunkat, hogy epekedve gondolunk a dél-olaszországi kisnyugdíjasra vagy a Saar-vidéki munkanélkülire, de lassan a szlovákiai vasmunkásra vagy a lengyel szövőnőre is, akkor vessünk számot azzal, hogy rút indulatok kezdik borzolni lelkünket, belénk fészkeli magát a kommunizmus nehezen kiirtható kísértete.
Nehéz dolog megbirkózni ezekkel az elhatalmasodó rossz hajlamokkal. Nem fognám az utolsó 25 évre, és azt sem hiszem, hogy csakis hazánkra volna jellemző, de tény, hogy nagyon sokan vagyunk, akik bizony indulattal gondolunk arra, aki előttünk a 4000 forintos sajtból vesz fél kilót, míg mi az olcsóbbik trappistából negyedet; miközben észrevesszük, hogy a mögöttünk álló irigykedve figyel, mert ő csak a sajtjellegű készítményből fog tíz dekát venni. (És közösen utáljuk azt, aki hozatja a hétezer forintosból a kilónyit.) Úgy fest, mindnyájan kommunisták vagyunk. Valahogy nem tudott kialakulni a társadalomban az elfogadásnak, belátásnak, megértésnek az a rendszere, amely kiegyensúlyozná vagy épp eltüntetné ezeket a fájó, kellemetlen érzéseket. És, érdekes módon, mindig azok intenek arra, hogy számoljunk le ezekkel a szenvedélyekkel (azok a legelszántabb antikommunisták = legkevésbé irigyek), akik tárgyai lehetnének (vagy közel állnak a lehetséges célpontokhoz).
Az most nem érdekes, hogy Varga szavai azokról az offshore társaságokról szóltak, amelyek rendesen megszedik magukat az állampolgárságért cserébe megveendő kötvényeken; olyan százmilliók röpködnek, amelyek már-már túl vannak az egyszerű állampolgár felfogóképességén – ő csak ételt, italt, kultúrát szeretne fogyasztani, nem is vágyik jachtra, luxusautóra, szarvasgombára. Na jó, egyszer kipróbálná. Szóval nem a dimenzió itt a lényeg, hogy mekkora hatalmas vagyon az, amire az ember vágyik, vagy csak egy kicsit élhetőbb élet – a miniszter összeköti a hét főbűn egyikét egy politikai ideológiával; míg az utóbbinak lehetnek hívei, akár még hazánkban is, azt már nehéz volna elképzelni, hogy valaki mondjuk a torkosság vagy a harag szószólója volna. (A bujaságé talán.) Úgy áll tehát a dolog, hogy (az egyház szemében) a bűnös eltévelyedések lefordíthatók a politika nyelvére – irigy, vagyis kommunista. És a kevély? És a fösvény?
Házi feladat, holnap kikérdezem.
