Az olyan jó volt, gyerekkoromban, amikor reggel hat felé kióvakodtam a házból, elő a biciklit, és a lejtős utca legtetejére mentem – forgalom nem volt, teljes csend mindenütt, bátran kiengedhettem a féket, és zamek!, neki az utcának, le, a végéig, fék nélkül, suhanva.
Ezzel a közérthető (kvázi)természeti képpel, népdalküszöb, kezdeném ezt a rövid írást, hogy emlékeztessem az olvasót: micsoda öröm van abban, amikor semmire és senkire nem kell tekintettel lenni, senkit nem kell kerülgetni, lassítani minek, kockázat semmi. Igaz, utoljára talán gyerekkorunkban volt efféle érzésünk – de erre vagy hasonlóra mindig is vágyunk.
Van, akinek megadatik.
Mert például lehetne bosszankodni, felháborodni, elképedni, morogni, vigyorogni, hápogni vagy hahotázni ezen: „A képviselők elmondása szerint a tegnapi frakcióülésen a miniszterelnök beszélt arról, hogy a reformátusok a közéletben túl aktív szerepet játszanak, holott a katolikusok aránya a hívők között nagyobb. De Orbán Viktor szerint bizonyos tisztségek elosztásakor meg kellene jelennie a katolikusok és reformátusok közötti aránynak. (Balog Zoltán miniszterhez hasonlóan a távozó Szászfalvi László is református lelkész, míg utóda katolikus orientációjú.) A kormányfő megjegyezte azt is: ha egy ország államelnökének katolikus a vallása, nem árt, ha van egy református minisztere is (Orbán Viktor egyébként maga református, Áder János köztársasági elnök viszont katolikus)” – de hát lássuk be: a miniszterelnök azt teszi, amit valamennyien tenni szerettünk hamvas ifjúkorunkban, s amit ma is olyannyira szeretnénk. Beszél a levegőbe, következmények, megfontolások, cél és értelem nélkül, újraéli gyermekkora legszebb – gondtalan, felelősség nélküli – perceit. Ahogyan kiengedi az ember a féket a néptelen utca legtetején, zúg a fülébe a langyos tavaszi szél, s még talán rikkant is párat közben. Nem, ezt nem lehet hülyeségnek, értelmetlenségnek, zagyvaságnak vagy bántónak nevezni. Ez a féktelen szabadság maga. Éppen ilyen kedve volt, ez jutott az eszébe, ez járt a fejében – és mondta. Egy pár percnyi szabadságot, önfeledt gyermeki játékot, őszinteséget valósított meg szürke politikai világunkban.
Talán irigyelnünk kéne.
