Pénz a kultúrára

  • Kálmán C. György
  • 2013. október 7.

Első változat

Orbán Viktor Hódmezővásárhelyen azt mondta: jövőre 17 milliárd forinttal több jut a kultúrára. De pontosan mire? Nagy kérdés.

Egyrészt örömmel és hálával telik meg a szívünk, amikor azt halljuk a miniszterelnöki szájból, hogy az idei évhez képest ismét 17 milliárd forinttal nő a kultúra támogatásának összege. Másrészt azonban ugyanezt a fent említett szívet jeges aggodalom szorítja össze.

Mert – egyrészt – a kultúrának, csakúgy, mint a köz- és felsőoktatásnak meg az egészségügynek, meg még sorolhatnám, nagyon nagy szüksége van egy jókora állami pénzinjekcióra, vagy ha úgy tetszik, folyamatos utántöltésre az infúziós üvegbe, mert már elég csúnyán hörög egy ideje. Nagyon kéne a pénz, bőven megvan a helye. De – másrészt – igen nagy kérdés, mit is ért a kormány kultúrán. Mert, ugye (hogy fiktív, de nem életszerűtlen példákat hozzak), mondhatja, hogy a kistelepülések közösségi közlekedésére fokozottan odafigyel – és ezen a felcsúti vasútépítést érti; vagy hogy a fiatalok egészséges életmódjával kapcsolatosan kiemelt törődés lesz tanúsítva – és ezen stadionok építését érti; vagy hogy élhető, barátságos, biztonságos nagyvárosokat akar – és ezen a hajléktalanok bekasztlizását érti.

Márpedig félő, hogy a kormány számára a kultúra nem ugyanazt jelenti, mint például (hogy mások nevében ne beszéljek, elvégre különbözőek vagyunk) – nekem. A Nemzeti Könyvtár vagy az alaptörvényhez készített illusztrációk az én szememben – határeset. Kultúra, persze, a maga módján, ha elég szélesre vonjuk a határokat; akkor belefér mindaz, amit eddig is támogatott ez a kormány, a Wass Albert-szobroktól Ákosig és a Magyar Művészeti Akadémiáig. De a tapasztalatok azt mutatják, hogy a kormányt nem a magától alakuló, burjánzó, szabad és ellenőrizhetetlen kultúra érdekli (amiben persze ugyancsak van vacak is meg nagyszerű is), hanem a reprezentáció kultúrája: az, ami a kormány ízlését, értékrendjét, ideológiáját juttatja (eszköz nem számít) kifejezésre. Lesznek új köztéri szobrok számolatlanul, mindenféle protokolláris konferenciák és köztévés népi mulatságok, busás jutalmak és fényűző színielőadások – sity-suty elfogy az a pénz.

Most, sajnos, megint gyanakvó és rosszindulatú vagyok. De hát miféle kultúrafinanszírozásra számíthatnék egy olyan kormánytól, amelynek feje a fehérvári huszárokról danászik, amely borzalmas ízléstelenségekkel hinti tele az országot, amely kultúratámogatásként fogja elszámolni a saját dicsőségének zengésére felfogadott művészfélék gázsiját – várhatunk-e bármi jót egy velejéig kulturálatlan kormánytól? Jó, reménykedhetünk. De inkább már azt se.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.