Egyrészt örömmel és hálával telik meg a szívünk, amikor azt halljuk a miniszterelnöki szájból, hogy az idei évhez képest ismét 17 milliárd forinttal nő a kultúra támogatásának összege. Másrészt azonban ugyanezt a fent említett szívet jeges aggodalom szorítja össze.
Mert – egyrészt – a kultúrának, csakúgy, mint a köz- és felsőoktatásnak meg az egészségügynek, meg még sorolhatnám, nagyon nagy szüksége van egy jókora állami pénzinjekcióra, vagy ha úgy tetszik, folyamatos utántöltésre az infúziós üvegbe, mert már elég csúnyán hörög egy ideje. Nagyon kéne a pénz, bőven megvan a helye. De – másrészt – igen nagy kérdés, mit is ért a kormány kultúrán. Mert, ugye (hogy fiktív, de nem életszerűtlen példákat hozzak), mondhatja, hogy a kistelepülések közösségi közlekedésére fokozottan odafigyel – és ezen a felcsúti vasútépítést érti; vagy hogy a fiatalok egészséges életmódjával kapcsolatosan kiemelt törődés lesz tanúsítva – és ezen stadionok építését érti; vagy hogy élhető, barátságos, biztonságos nagyvárosokat akar – és ezen a hajléktalanok bekasztlizását érti.
Márpedig félő, hogy a kormány számára a kultúra nem ugyanazt jelenti, mint például (hogy mások nevében ne beszéljek, elvégre különbözőek vagyunk) – nekem. A Nemzeti Könyvtár vagy az alaptörvényhez készített illusztrációk az én szememben – határeset. Kultúra, persze, a maga módján, ha elég szélesre vonjuk a határokat; akkor belefér mindaz, amit eddig is támogatott ez a kormány, a Wass Albert-szobroktól Ákosig és a Magyar Művészeti Akadémiáig. De a tapasztalatok azt mutatják, hogy a kormányt nem a magától alakuló, burjánzó, szabad és ellenőrizhetetlen kultúra érdekli (amiben persze ugyancsak van vacak is meg nagyszerű is), hanem a reprezentáció kultúrája: az, ami a kormány ízlését, értékrendjét, ideológiáját juttatja (eszköz nem számít) kifejezésre. Lesznek új köztéri szobrok számolatlanul, mindenféle protokolláris konferenciák és köztévés népi mulatságok, busás jutalmak és fényűző színielőadások – sity-suty elfogy az a pénz.
Most, sajnos, megint gyanakvó és rosszindulatú vagyok. De hát miféle kultúrafinanszírozásra számíthatnék egy olyan kormánytól, amelynek feje a fehérvári huszárokról danászik, amely borzalmas ízléstelenségekkel hinti tele az országot, amely kultúratámogatásként fogja elszámolni a saját dicsőségének zengésére felfogadott művészfélék gázsiját – várhatunk-e bármi jót egy velejéig kulturálatlan kormánytól? Jó, reménykedhetünk. De inkább már azt se.
