Bajom van nekem ezzel a tegeződéssel.

Néhány napja indult egy oldal a Facebookon, amely arra szólítja fel az odalátogatókat, hogy a miniszterelnök számára személyes üzenetet vegyenek videóra (webkamerával, mobiltelefonnal, akárhogy), küldjék el, és azt a legnagyobb közösségi videomegosztó oldalon közzéteszik. A felhívás – természetesen – tegeződő formában érkezik („Üzenj te is!”), és érdekes megfigyelni, hogy az üzenők egy része tegeződve, másik része magázódva-önözve fogalmaz.

Az utóbbi aligha szorul magyarázatra; aki tegez, az (nagyjából) két okból teheti ezt. Egyrészt azért, mert életkorban nem áll nagyon távol a megszólítottól – bár egy bizonyos kor után ez már nem szokott elég alapot nyújtani arra, hogy valakit tegezzünk. Másrészt – ez sokkal valószínűbb – azért, mert élesen szétválik a valóságos, életbeli, közvetlen találkozás (ami, ugye, aligha történik meg – s amely esetben szó se volna tegeződésről), és a fiktív, képzeletbeli megszólalás, ami sokkal inkább szól a nyilvánosságnak, mint a valóságos megszólítottnak. A tegezés elszakadást jelent a valóságostól: nem valamely megtörtént találkozás felidézése, előrejelzése vagy végrehajtása, hanem koholmány, fiktív cselekedet. Márpedig ki hallott már olyat, hogy a napot, az anyám tyúkját, a Tiszát vagy a Kárpátokat valaki magázva-önözve szólítsa meg?  (Ha ilyenkor a magázást választjuk, azt sugalljuk, hogy valóságos találkozásról van szó.)

A soha létre nem jövő kommunikáció tegeződve zajlik.

De másféle tegeződés is van, persze. Ha valóban jól ismerjük azt, akihez (akár nyilvánosan) beszélünk, választhatjuk a tegezőformát. Bizonyos körülmények között ezt (íratlan) szabályok tiltják. A parlamenti képviselők jó része nyilván tegezi egymást a folyosón, de az ülésteremben – vagy az írásbeli, hivatalos érintkezésben – szigorúan magázódnak. A magázás tehát lehet kényszerűség – olyan esetet nem tudok, hogy a tegezés volna az.

A tegezés választása tehát nemcsak azt sugallhatja, hogy „úgysem találkozunk, ez úgyis csak színjáték, egyoldalú és a nézőknek/olvasóknak szóló oráció, tehát letegezlek” – hanem azt is, hogy mi különben jóban vagyunk, találkoztunk már, hadd tudja meg mindenki. És hogy ez fontos: úgy szólok hozzád a nyilvánosság előtt, hogy a mi valóságos (közeli) kapcsolatunkat is mindenki szeme elé tárom. A kérdés az, hogy a viszony efféle színrevitele, be- és megmutatása szükséges-e, értelmes-e, fontos-e, hasznos-e.

Nyilván esete válogatja.

Amikor Schilling Árpád tegeződve szólítja meg Trill Zsoltot, azt teljesen természetesnek találom – kollégák, ismerik egymást, és nem állnak alá-fölérendeltségi viszonyban. Akkor már húztam a számat, amikor Vári György – máskülönben sok megfontolandó mozzanatot tartalmazó nyílt levelében – „Lacinak” nevezte és tegezte a (volt) államtitkárt, L. Simon Lászlót. Nem tudom, volt-e közöttük ilyen bensőséges, baráti viszony – de ha volt, bőven elég ok van rá, hogy ezt a levél írója negligálja. És egyébként is: a köz nevében (közíróként) megszólaló újságíró ne bratyizzon holmi politikusokkal. Kicsit más – de csöppet sem jobb – íze van annak, amikor György Péter levelet ír Balog „Zolinak”, tegeződve.

György levelével sok kisebb-nagyobb bajom van, de ez alapvető: miért személyes kérdés az, hogy egy miniszter kitüntet egy habókos félnácit? Miért kell emlékeztetni akár a minisztert, akár az olvasót, hogy a levél írójának milyen személyes kapcsolata van a levél címzettjével? Nem ez az ideje a barátság (vagy bármilyen meghittebb viszony) felmondásának? (Én ezen az időn rég túl lennék.) Ugyan miért kellene nácikkal parolázó, Prohászka-szobrot avató, egyházakat földbe döngölő politikusokkal (egyáltalán: bármilyen politikussal) tegeződni?

Még egyszer: a tegeződés magyarázatra szorul; a magázódás – nem. Olykor össze lehet (vagy kell) magázódni.