Akkor most tegyünk még egy lépést.
Nemcsak arról van szó, hogy nem ölelünk a keblünkre olyanokat, akik megbocsáthatatlan dolgokat műveltek, és azóta sem volt egyetlen megbánó vagy mentegetőző szavuk erről; nemcsak arról, hogy az „összefogás” nem szabadna, hogy akolmeleget jelentsen, amikor is mindenkinek mindent elnézünk, a pillanatnyi jó érzés kedvéért.
Számoljunk le a „vitathatatlan tekintélyek” keresésével is. Először is, semmi és senki nem vitathatatlan: azért vagyunk gondolkodó lények, hogy vitázzunk, ne értsünk egyet, vonjunk kétségbe bármit, érveljünk és (esetleg végül) elismerjünk; legfeljebb alkalomszerűen és nagyon személyesen (csak a magunk számára és semmiképpen nem másokra erőltetve) fogadjunk el tovább nem tárgyalható tényként egyes értékeket. Másrészt, nagyon óvatosan kell bánni a tekintéllyel: nemcsak azért, mert mások (más csoportok) számára ezek mindig kikezdhetők, hanem mert a legkiválóbb embereknek is vannak botlásaik, gyengébb pillanataik vagy sötétebb oldalaik.
Bizonyára bennem van a hiba, de én még azokra a nagyon kiváló, komoly teljesítményű és nagy hatású emberekre is gyanakvással nézek, akiket mesternek, gurunak, meghatározó személyiségnek neveznek mások (gyakran még életükben); jó, elfogadom, hogy sokaknak szükségük van efféle fároszokra, akikre felnéznek, és akik útmutatást adnak; elhiszem, hogy a súlyos szavak (vagy az alapos tudás) lenyűgözőleg hat. Lelkesedni jó. És aligha van olyan ember, aki ideig-óráig át ne adná magát az elragadtatásnak – legyen a tárgy bár kedvenc rocksztár, színész, hegedűművész, egyetemi tanár vagy televíziós jós. De azért azt naponta megtapasztaljuk, hogy szó sincs univerzális értékekről – mások furcsálkodva vagy épp ellenségesen néznek, ha rajongásunkat hangoztatjuk.
De mindezzel semmi baj nincs – így működik a kultúra, tekintélyeket tisztelünk és bírálunk, értékeket átértékelünk és újakat állítunk, veszekszünk a világ dolgain, nemigen értünk egyet –, szóval semmi baj, amíg mindez valahogyan nem kerül a politika mezejébe (vagy valami átfedésbe azzal). Onnantól kezdve bizonyos nagy emberek egy-egy politikai oldal vagy álláspont révén szentelődnek meg vagy hullanak a sárba; ez vagy az a lovagregényszerző, dorombvirtuóz vagy bolhaszakértő nemcsak egyszerűen zseniális, hanem „rendes ember”, a mi nézeteink rendíthetetlen pártfogója, és ha bárki kétségbe vonja nagyságát, ezzel egyenesen a politikai elkötelezettségéről is tanúságot tesz. És ekkor már nincs helye annak, hogy a tekintélyszemélyek valóságos értékéről szó essék.
Ezért aztán valamennyi oldal tele van erősen túlértékelt és valóságos jelentőségük szempontjából soha meg nem vitatott tekintélyekkel – amelyeket (akiket) a másik oldal természetesen igyekszik (és nem mondhatjuk, hogy alaptalanul) lerántani az aranyozott posztamensről. Kerényivel, Biró Zoltánnal, Tőkéczki Lászlóval viszonylag könnyű a helyzet, a Kozmosz már kinevezése pillanatában a vérbe cikizte Schmittet, még szó sem volt plágiumügyről; de Vidnyánszky nagy tehetségének mítosza is foszladozóban. Ideát viszont ugyancsak rengeteg hasonló figura van; a művészetek és a média világából csakúgy, mint a tudomány szférájából.
Ha volna tanácsom a jelenlegi kormánnyal szemben álló erők számára, az az lenne: ne hagyatkozzanak semmiféle tekintély csillogására; ne szorongassák tekintélyes emberek kezét, ne üljenek be koncertjeikre, előadásaikra, meccseikre, ne lapogassák a hátukat, ne vonják be őket a politikai játszmákba. Nemcsak azért, mert gusztustalan, taszító, elidegenítő – hanem mert hihetetlenül veszélyes. A tekintély ugyanis, mint mondtam, soha nem vitathatatlan; hamar eljön az az idő, amikor valakik (nyilván elsőként a másik oldal) nekiállnak kétségbe vonni, kinevetni, tönkretenni. Okkal, ok nélkül, alappal, alaptalanul, gonosz módon vagy megfontoltan. És jól teszik.
