Ha normális országban élnénk, akkor ezt most nem is kéne megírnom.
A felsőoktatásért felelős államtitkár nyilatkozik egy országos terjesztésű napilapnak, hírt ad róla egy csomó más orgánum is. Fontos dolgokat mond, vázolja, hogy hogyan képzeli a felsőoktatás szerkezetének átalakítását, milyen felsőoktatási intézmények legyenek, és azok kiket fogadjanak, kiket képezzenek. Eltelik néhány nap, és egyetlen ellenzéki párt szakértője szólal csak meg, ő is az Országos Sajtószolgálat útján, pár sorban fejti ki ellenvéleményét, valami halvány híreket hallani az egyik pedagógus-szakszervezet vezetője felől, és van napilapcikk, amelyben megszólal egy korábbi államtitkár. Lassan és igen erőtlenül csörgedeznek az állásfoglalások, az államtitkári koncepció elemzései (már ha egyáltalán beszélhetünk efféléről).
És nemcsak arról van szó, hogy Klinghammer ismét nem kímélte magát és bennünket, sikerült elképesztő, bosszantó – legalábbis (és nagyon finoman szólva) igencsak vitatható – koncepcióval előrukkolnia. Ha minden rendben volna azzal, amit mond, akkor is azonnal, alaposan és nagyon kritikusan meg kellene beszélni, elemezni, esetleg kiállni mellette. A normális, demokratikus politikai működés úgy zajlana, hogy a kormány elképzeléseit szakértők tucatjai azonnal kivesézik, nem éri őket váratlanul a feladat, és véleményüket széles körben elmondják – akár egyetértenek, akár nem. Ehelyett néhány felháborodott jajszó hallik, az is halkan.
Pedig sok-sok racionális ellenvetést lehetne tenni, normális országban még vitatkozni, a másikat meggyőzni, a döntéshozatalt befolyásolni sem volna reménytelen.
Csak egy-két példa: Klinghammer elképzelése szerint egyszer s mindenkorra rögzítve volna a „nemzeti tudományegyetemek” köre, ez alatt volnának a kevesebb karral rendelkező „szakegyetemek”, majd jönne a resztli: főiskolák és „közösségi főiskolák”. Ez azt jelentené, hogy véget érne az a kínos, kényelmetlen, kiszámíthatatlan és erőfeszítésekre kényszerítő tevékenységsor, amit megméretésnek, vetélkedésnek, versengésnek neveznek. Pfuj.
Hajdanában, a rendszerváltás óta nagyjából folyamatosan, a kisebb és kevesebb karral rendelkező, bizonyos képzési területeket nem kultiváló egyetemek vagy (horribile dictu) főiskolák arra törekedtek, hogy magukhoz vonzzák az oktatókat, felépítsék az új, innovatív és piacképes (vagy presztízzsel bíró) szakokat és karokat, hogy aztán ringbe szállhassanak a nagy egyetemekkel szemben – amelyek persze igyekeztek ragaszkodni pozíciójukhoz. Az egyházi fenntartású egyetemek is ebbe a közegbe kerültek bele, és kialakították többé-kevésbé sikeres szakjaikat, karaikat, igyekeztek a legkiválóbb oktatókat magunkhoz szipkázni. Ez a helyezkedés és építkezés nem volt mindig szabályos, sok volt a suskus, volt csalás is, a Magyar Akkreditációs Bizottság sem állt mindig a helyzet magaslatán. De lett erős pécsi, miskolci, veszprémi egyetem, egyes főiskolák erről vagy arról a szakukról, karjukról híressé válhattak, a Műszaki Egyetemnek társadalomtudományi kara nőtt. Mozgás, verseny (és persze féltékenykedés, helyezkedés) indult be, ami mindenkinek hasznos – talán csak azoknak nem, akik a változatlanságban, az örökbérletben hisznek.
Másrészt – erről is esett pár szó – nagyon jellegzetes az, ahogyan az államtitkár a tudásról vélekedik. Valahogy úgy képzeli, hogy aki főiskolára (vagy „közösségi főiskolára”) fog járni, annak kevesebb (és „bizonytalan”) lesz a tudása. Klinghammer elképzelése szerint tehát a tudás egyetlen vonalszerű kontinuum, ki itt, ki ott kapaszkodik meg rajta; az óvónők alul, az akadémikusok felül.
Szeretném megsúgni Klinghammer akadémikusnak, nincs szörnyűbb, mint a buta óvónő.
Vagy mint a buta vízvezeték-szerelő, műbútorasztalos, buszvezető.
Ezek közül egyiktől sem várnám el az atomfizika vagy a térképészet alapos ismeretét. Még a felszíneset sem. De egy sor olyan képességgel és tudással (na meg érzékkel) rendelkeznek, amivel sokunk egyáltalán nem; és olyan tapasztalataik vannak, amelyeket nem szerez meg bárki. Nemcsak arról van szó, hogy „a fejlesztő pedagógia a pedagógusszakma egyik csúcsa. A legjobb eredményt fölmutató oktatási rendszerekben az óvodapedagógusok legalább mester-, de nem ritkán PhD-fokozattal rendelkeznek” – egyszerűen nem összemérhető az a tudás, ami a halbiológusé és ami a bölcsődei nevelőé. Az a „piramis”-modell, ami a Klinghammer-koncepcióban szervezeti szinten is megjelenik, tökéletesen hamis és veszedelmes. A csúcson kényelmes biztonságban trónolnak azok, akik valami mérhető (tudományos) tudásból eleget felhalmoztak – lejjebb tengődnek, vergődnek, kapaszkodnak vagy elvannak azok, akik buták, de szorgalmasak. Ijesztő.
