Az elmúlt hónapokban az ország lakossága az óvodáskorúaktól a nyugdíjasokig untig hallgathatta a jegybank függetlensége körüli vitákat. Nem kicsi a tét: ha a jegybank nem független a kormánytól, akkor ez utóbbi indíttatva érezheti magát arra, hogy rávegye, meggyőzze a jegybankot, netán kényszerítse, hogy a költségvetési deficitet pénzteremtéssel fedezze. Ez pedig a pénz értékének romlásához, másképpen inflációhoz vezet, ami súlyos veszéllyel jár a gazdaság egésze, de elsősorban a bérből és fizetésből élők, a nyugdíjasok és a megtakarítással rendelkezők számára.
Ezen a ponton akár be is lehetne fejezni ezt az írást, de azért mégis érdemes folytatni, mert a dolog, mint szinte minden a gazdaságban, ennél egy kicsit komplikáltabb.
Vegyük az első állítást: igaz-e, hogy a végrehajtó hatalom saját céljainak finanszírozása érdekében szívesen folyamodik a pénz rontásához. Természetesen igaz; a történetírás esetek sokaságát jegyezte fel, amikor az uralkodók csökkentették (megnyirbálták) a forgalomban lévő aranypénzek súlyát, vagy éppen az aranytartalmát. A papírpénz megjelenésével – ami kezdetben az aranypénzt helyettesítette – aztán a dolog még egyszerűbb lett, hiszen csak több papírpénzt kellett nyomtatni, mint amennyi arany rendelkezésre állt.
Ám az uralkodók, majd nyomukban a parlamenti demokrácia választott kormányai lassan felismerték, hogy a pénzrontás talán járhat rövid távú előnyökkel, ám a hosszútávú hátrányok sokkal súlyosabbak lehetnek. Ez adta az alapját a 18. század végétől az 1930-as évek elejéig működő úgynevezett aranysztandardnak, ami ha úgy tetszik, önkéntes kötelezettségvállalás volt a rendszert működtető államok részéről, hogy fegyelmezett pénzgazdálkodást folytatnak, azaz a jegybank az általa kibocsátott papírpénz és a birtokában lévő aranykészlet között szigorú arányt tart fenn, az állam pedig fegyelmezett költségvetési politikát folytatva a deficitet – ha ilyen van – állampapír kibocsátásával a piacról finanszírozza.
Ennek a szép elvnek a törékenységét mutatja, hogy az első világháború idején minden jelentősebb hadviselő ország egy szempillantás alatt feladta az aranysztandardot és áttért a költségvetés inflációs (jegybanki) finanszírozására.
Témánk szempontjából azonban az izgalmas dolgok a két világháború között történtek; ekkor vált el ugyanis egymástól a jegybank és a végrehajtó hatalom viszonyának kontinentális és angolszász felfogása.
A háborúban vesztes Németországban a történelem addig ismert legnagyobb inflációja zajlott le, amiben furcsa módon a német jegybank nem csupán asszisztált, de tevékenyen közre is működött. A talpra álláshoz az országnak nemzetközi segítségre volt szüksége, a külföldi hitelnyújtók pedig a német jegybank szégyenletes teljesítményére gondolva a hiperinfláció előidézésében, 1924-ben előírták a jegybank elnökének teljes szakmai és szervezeti függetlenségét, cselekvési szabadságát. A második világháború után a német Bundesbankot 1957-ben létrehozó törvény ezt a filozófiát követve ugyancsak teljes függetlenséget biztosít a jegybanknak és egyetlen feladataként a német fizetőeszköz értékállandóságának biztosítását írja elő.
Az angolszász, elsősorban az amerikai modell ettől lényegesen eltér, legalábbis 1935 óta, amikor a roosevelti New Deal keretében módosították az amerikai jegybankról szóló törvényt, amely az amerikai fizetőeszköz értékének bizosítása mellett kifejezetten a jegybank kötelességévé teszi a teljes foglalkoztatás elérését. Vagyis a jegybanknak az amerikai pénz értékállandóságának biztosítása mellett gazdaságpolitikai feladata is van. Mindazonáltal intézményi függetlensége biztosított.. Mindenesetre jegyezzük meg, hogy mind a Bundesbank, mind a Fed esetében (az utóbbi tekintetében a dolog kicsit komplikáltabb, de a mondandóm szempontjából ez nem lényeges) az elnököt és az elnökség tagjait a végrehajtó hatalom (a német kormány, az országgyűlés, illetve az amerikai elnök) nevezi ki. E személyek mandátumuk lejártáig elmozdíthatatlanok, s az intézményi struktúrát sem lehet csak úgy változtatgatni.
Ha a vizsgálódásunkat még több nyugati országra terjesztenénk ki, természetesen azt látnánk, hogy az alkalmazott jogi és intézményi megoldások eltérnek, ám abban megegyeznek, hogy a jegybank függetlensége alapvetően sokkal inkább a politikai kultúra kérdése, mintsem a törvényi passzusoké.
Az euró bevezetésekor illetve az eurót kibocsátó Európai Központi Bank létrehozásakor a zónát létrehozó országok érthető módon a német modellt követték. Az új valuta iránt bizalmat kellett teremteni és ezért még az árnyékát is célszerű volt elkerülni annak, hogy az új pénz értékét bármi veszélyeztetheti. Másfelől a német gazdaság, a német jegybank és a német márka harmincéves teljesítménye önmagában is tökéletesen meggyőző volt.
Az eurozóna válságának kitörése óta folyamatos vita zajlik arról, hogy vajon az EKB túllépjen-e hagyományos – szűken értelmezett funkcióján – és támogassa a végrehajtó ág (politikusok) válságkezelő erőfeszítéseit, vagy sem. E pillanatban lényegében az utóbbi, azaz a német nemleges álláspont érvényesül. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államokban a Fed széles körű jogosítványaival élve aktív szerepet játszik a különböző gazdaságélénkítési stratégiák kidolgozásában és végrehajtásában.
Fontos még, hogy az Unió tagországai a csatlakozási szerződésben vállalták, hogy a jegybanki függetlenség európai koncepcióját valósítják meg, ami többek között oly módon érhető el, hogy az EKB előzetes állásfoglalását/hozzájárulását kell kérni a jegybankot érintő bármilyen kormányzati/törvényhozási aktushoz.
Nagyjából ez az a kontextus, amelyben érdemes elhelyezni a jegybanki függetlenség körül Magyarországon zajló vitákat, illetve alternatívákat.
Nagyjából ez az a kontextus, amelyben érdemes elhelyezni a jegybanki függetlenség körül Magyarországon zajló vitákat, illetve alternatívákat.
Folyt. köv.
