A kapitalista piacgazdaságban a politika és a bankrendszer viszonya szükségképpen konfliktusos, kiváltképp válság idején: a bankok működésének természetes velejárója a prociklikusság, azaz tevékenységük nem tompítja, hanem erősíti a gazdasági ciklus kilengéseit. Fellendülés idején a hitelezési expanzió gyorsítja a növekedést, visszaeséskor a hitelezési aktivitás visszafogása mélyíti a recessziót és lassítja a kilábalást. Az állam érdeke és törekvése ezzel éppen ellentétes – jelentős mértékben erről szól az anticiklikus gazdaságpolitika. Az érdekellentét másik, de az előzővel összefüggő területe a fogyasztóvédelem. A bankok információs és érdekérvényesítési tekintetben fölényben vannak az ügyfelekkel, sőt gyakran magával az állammal szemben is. Végül és nem utolsósorban az állam érdeke, hogy meggátolja a bankok túlzott kockázatvállalását, hiszen egy esetleges bankcsőd láncreakció-szerűen az egész gazdaság működőképességét veszélyezteti.
A közép-európai régióban és benne Magyarországon a helyzetet tovább nehezítik a bankrendszer tulajdoni viszonyai: az, hogy a bankrendszer meghatározó szereplőinek többsége külföldi tulajdonban van. A jelenlegi válságra reagálva a nemzetközi és nemzeti felügyeleti hatóságok növelni akarják a bankok működési biztonságát, ami addicionális tőke-, likviditási és általában a kockázatvállalásra vonatkozó követelmények előírását jelenti. Ezek definíciószerűen gyengítik, illetve drágítják a bankok hitelezési tevékenységét, ami azonban nem egyformán érinti a nemzetközi hálózatot fenntartó bankok működési piacait. Az anyaország, illetve a nyugat-európai piacok előnyt élveznek, a közép-európai régiós piacok könnyen háttérbe szorulhatnak. Az unió egészének és benne a régió országainak stratégiai érdeke, hogy erre a konfliktusra érdemi feloldást találjanak.
Ebben a kontextusban érdemes vizsgálni a magyar politika és a bankrendszer viszonyát.
A magyar politika 2010-ben egyértelműen a konfliktus útját választotta, amikor ágazati különadókkal, illetve a végtörlesztéssel és más intézkedésekkel a válságkezelés terheinek jelentős részét a döntően külföldi kézben lévő bankrendszerre hárította. Ráadásul mindez olyan populáris-indulati felhangokkal történt, amelyek a közvélemény szemszögéből a „mi vagy ők” egyébként hamis választására egyszerűsítették le ezt a nagyon összetett kérdést. Ez megnehezíti a bizalmi viszony helyreállítását a bankrendszer és a politika között, amikor a jelenlegi vagy egy új kormány majd kísérletet tesz erre.
A válasz nem maradt el, a külföldi tulajdonú bankok több ezer milliárdos forráskivonást (nem tőkét, likviditást!), illetve fizikai kapacitásleépítést (elbocsátás, fiókbezárás) hajtottak és hajtanak végre, ami a hitelezési tevékenység befagyasztását eredményezte. Még egyszer: ez nem kizárólag a kormány lépéseire adott válasz, hanem régiós probléma is. Ám tény, hogy a régió országaiban – Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Románia – a hitelezés, ha nem is a korábbi mértékben, újraindult, míg Magyarországon ennek jelenleg semmilyen jele nem tapasztalható.
A hitelezés visszaesése a foglalkoztatás növelése szempontjából kulcsszerepet játszó kkv-szektorban a legérzékenyebb. Igaz, a szektor hitelkereslete is – nyilván jelentős mértékben a válság hatására – visszaesett, de közrejátszik ebben a bankok árazása és nagyfokú kockázatkerülése is. Mindez könnyen önmagát erősítő folyamatot indíthat el: a bankok túl szigorúak és drágák, az ügyfelek – ezt adottságnak véve – fontolóra sem vesznek olyan fejlesztéseket, amelyek banki hitellel lennének megvalósíthatók.
Ezen túlmenően természetesen nem lehet eléggé túlbecsülni azt a kárt, amit ez a konfrontációs politika a befektetői bizalom terén okozott mind a kül-, mind a belföldi szereplők körében, és ebben az értelemben komolyan rontja a gazdaság hosszabb távú növekedési kilátásait is.
A következtetés egyértelmű: a hitelezés lefagyása súlyosan rontja a gazdasági növekedés kilátásait, ezért a politikának, ha fontosnak tartja a gazdasági növekedést, ki kell egyezni a bankszektorral. Egy ilyen megállapodásnak természetesen bele kell illeszkednie a kérdés régiós megoldásába, de nyilván megoldást kell kínálnia a bankok magyarországi sérelmeire is. Olyanokra gondolok, mint a jogbiztonság megerősítése (a visszamenőleges hatályú törvények, a végtörlesztés kiküszöbölése, a jelzálog érvényesítése stb.), a jelenlegi formájában bátran illegitimnek mondható banki különadó mérséklése és a tranzakciós adó kivezetése. Cserébe a bankoknak elfogadható kockázati és árazási feltételek, illetve fogyasztóvédelmi szabályok mellett újra kell indítaniuk a hitelezést.
