„A dj hajnali magánya” - Mia Hansen-Løve filmrendező

A Daft Punk befutott, de kik voltak a francia elektronikus zene, a kilencvenes években fénykorát élő French Touch szürkei eminenciásai? A francia rendezőnő bátyja dj-ként bomlasztotta a rendszert és önmagát – róla (is) szól az Eden című film.

Magyar Narancs: Heveny David Guetta-ellenesség járja át a filmet. Ő lenne az ősellenség?

Mia Hansen-Løve: Nem, David Guetta messze nem az ősellenség, olyannyira nem, hogy ő is része volt annak, amit ma French Touchnak hívunk. Csupán arról van szó, hogy a bátyám, aki dj-ként maga is nyakig volt a klubéletben – a film is az ő élményein alapszik –, történetesen a műfaj másik végén tevékenykedett. David Guetta kommerszben nyomta, Sven Løve pedig undergroundban.

MN: Jó, de azért annyi a filmjén is átjön, hogy a magukat művésznek tartó dj-k rendesen lenézték a Guetta által képviselt vonalat.

MH-L: Emlékszik a klub főnökére, ahol a srácok dj-znek? Arról beszél, hogy valamit változtatni kéne, mert oda a régi varázs, de bocsánatkérően hozzáteszi, hogy azért nem kell elguettásodni. Ez egy spontán megjegyzés volt; a főnököt játszó alak (David Blot – K. G.) maga is fontos szereplője volt az elektronikus tánczenének; ő a szerzője annak a képregénynek, ami a French Touch történetét dolgozza fel. A David Guettá-s megjegyzés szívből jött, az ő szívéből.

MN: A képregények hatottak a zenére, vagy a zene a képregényekre?

MH-L: A képregény, amit említettem, 2000-ben jelent meg (Le chant de la machine – K. G.), nem alakította, csak lekövette az eseményeket. Akkor készült, amikor a French Touch a csúcson volt. Nem sokkal ezután megkezdődött a lejtmenet. És nem sokkal ezután a képregény rajzolója is meghalt.

MN: Sokat megtudhatunk a dj-k táplálkozási szokásairól is. Reggel kokain, délben kokain, este kokain.

MH-L: Zenével és kokainnal táplálkoztak. De a kokain csak később jött, az ecstasy volt előbb, eleinte ez volt a rave partyk elmaradhatatlan kelléke. Igyekeztem a filmben a helyén kezelni a kokaint, sem nagyobb, sem kisebb szerepet tulajdonítani neki, mint amekkorát a bátyám életében játszott. Érdekes, hogy a forgatókönyvet elbíráló alapok valahogy mindig a drogos részeken akadtak fenn. Hol sokallták, hol kevesellték a mennyiséget. Szemet szúrt nekik, hogy milyen sok fogy a privát jelenetekben, és milyen kevés hangsúlyt kap a drog a bulikon. Állandóan magyarázkodnom kellett, hogy én nem a fantáziámból, hanem a bátyámból indultam ki. Igen, önpusztító életet élt, igen, függő volt, de nem, olyan látványos drámák nem voltak az életében, amilyeneket számon kértek rajtam. Lassan haladt az önpusztítás útján, és úgy látszik, ez dramaturgiailag hátránynak tűnt fel. Az éjszakai életben mindig mindenki azt hitte, hogy nem ő, hanem a másik a függő. Amikor a csúcson volt, a bátyám minden éjszaka hajnali hatig dj-zett. Háromkor már kezdtek hazaszállingózni az emberek, ilyenkor kezdődött a dj hajnali magánya. Kellett valami, hogy felpörgesse. Úgy is mondhatnám: szakmai ártalom volt. Évekbe telt, mire egyáltalán eljutott a felismerésig, hogy kicsinálta magát.

MN: Utólag kialakult valami generációs elérzékenyülés, hogy a kilencvenes évek, na, azok voltak csak a nagy idők?

M-HL: Nem szeretném idealizálni ezt az időszakot, de tény: a hedonizmus ott volt a levegőben. A film címe, az Eden is kétértelmű. Persze az elveszett paradicsomra is utal, meg arra a francia fanzine-re, amely először foglalkozott a rave partyk­kal és a house-zal. De már a lap címében is ott bujkált az irónia: úgy látszik, a paradicsom már akkor, a hősidőkben is elveszett. A paradicsom már csak ilyen, mindig épp elvész. Az AIDS-től való félelem is nagyban árnyalja a paradicsomi képet, mert ne feledjük, a house a meleg szubkultúrából indult hódító útjára. A bátyám és a haverjai sokat jártak melegbulikba; itt fedezték fel ezt a zenét. Nem kellett melegnek lenni, hogy az ember melegbulikba járjon. Sven 21 éves volt, amikor elkezdett dj-zni, én 15 se múltam ekkoriban. New York, Chicago, Det­roit, Berlin – itt készültek azok a zenék, amikért rajongtak. Ezeket dolgozták fel, ebből lett a French Touch. De nemcsak a hedonizmus veszett el, hanem a zsebbe fizetés is. Akkoriban mindenki kápéban fizetett, és a dj-k azonnal el is szórták a lóvét. Ha megkapta hajnalban az aznapi fellépti díjat, a bátyám fogta magát és a csaját, befizette magukat egy luxusszállodába, és evett egy kiadós reggelit.
A végén a lakbérét sem tudta fizetni. Ma már átutalás van.

MN: A Daft Punk is ebből a közegből nőtte ki magát. A filmben színészek alakítják az épp kezdő duót: annyira zöldfülűnek festenek, hogy be sem akarják engedni őket az egyik buliba. Megmutatta nekik a filmet?

MH-L: Thomas (Bangalter – K. G.) látta és bírta a filmet. A másik Daft Punk-tagról nem tudok semmit. De nagyon rendesek voltak, szinte ingyen, jelképes összegért adták a számaikat a filmhez. A bátyám velük együtt kezdett, aztán ők elhúztak. Az első generáció legnagyobb kiugrását a Daft Punk követte el, a második generációból az AIR ugrott ki, aztán később olyanok jöttek, mint a Justice. Az AIR már alig hasonlított az elődeire: ez már másfajta zene volt, sokkal puhább, mint az eredeti.

Korábbi interjúnk Mia Hansen-Løve-val itt olvasható.