Magyar Narancs: Megtalálta a szerep, hisz lépten-nyomon azt kommunikálja magáról, hogy milyen nagy konyhabolond.
Jean Reno: Ahány film, annyi alkalom az utazásra, és ahová csak beteszem a lábamat, mindig van egy terített asztal, egy helyi specialitás, szó se róla, szeretek enni. Szerződések, barátságok, komoly, olykor sorsfordító események dőlnek el az asztalnál. Ráadásul egy csomó barátom dolgozik a vendéglátóiparban. Franciaországban több ezer olyan étterem van, amit számon tartanak, de csak egy tucat háromcsillagos hely van. Manapság iszonyatos a verseny, a külső nyomás, a megfelelési kényszer.
MN: Régebben nem így volt?
JR: Mintha minden téren kiveszett volna a becsületbeli ügy fogalma. Bárki bármit tehet következmények, szembenézés, belső elszámolások nélkül. Szélsőséges példával élve: Vatel, XIV. Lajos ceremóniamestere öngyilkosságot követett el, mert késett a halszállítmány a király bankettjére. Micsoda szenvedély kell ahhoz, hogy valaki ilyesmit tegyen?
MN: Vatel mintát jelentett e mai séf megformálásához?
JR: Csodálatos, ha valaki tiszteli a munkáját, az embereket, akiket "szolgál". Apám példája van előttem. Egy időben órásmesterként dolgozott. Gyakran figyeltem őt, ahogy görnyedt az órák felett. Nem léteztek megoldhatatlan esetek, nehéz kliensek. Ha kellett, éjszaka is benn maradt a műhelyben. Talán sikerült átadnia nekem valamit abból, hogy nincsenek kis és nagy ügyek. Hogy mindig éppen azzal van dolgom, akivel vagy amivel találkozom.
MN: Így végzi a munkáját?
JR: Valójában hobbiszínész vagyok. Mindig is hiányzott belőlem a görcsös akarás. Talán emiatt jöttek be olyan dolgok, amikről álmodni sem mertem. Ki a fene gondolta volna Claude Sautet másodasszisztenséről, hogy valaha a mozivilág egyik legismertebb rendezője, producere, forgatókönyvírója lesz. Luc Bessonról beszélek, akivel nem egy kalandban volt részem.
MN: Nem mellesleg a versenyautók és a márkás órák iránti közös vonzalmukból született a barátságuk.
JR: Kölcsönpénzből fizette ki a bérleti díjat Miami Beachen, amikor az első reklámklipet forgattam vele. Fiatalok, esztelenek voltunk, nagy sebességre kapcsolva éltünk, száguldoztunk.
MN: Hollywoodot is Besson filmes arcaként hódította meg.
JR: A nagy kékség idején még elég zöldfülűnek, alkalmi betolakodónak éreztem magam. Igazán a Léon, a profi tengerentúli sikere győzött meg arról, hogy van keresnivalóm a szakmában. Bekerültem egy klubba, aminek nem ismertem a működési szabályait. Nagy daráló a mozi, hirtelen befogad, megrág, aztán kiköp. Jobb számolni vele, mint öntelt mosollyal egy napon arra ébredni, hogy kész, vége, már a kutya sem kíváncsi rád.
MN: Vége tehát a kalandozások korának?
JR: A balhés élet már nem vonz. Volt idő, amikor a haverokkal, a stábtagokkal végigbuliztuk az éjszakákat, törtük a poharakat, ruletten eljátszottuk az utolsó pénzünket. Ehhez képest a mai énem olykor már a saját szememben is giccses és unalmas. Képes vagyok órákig elnézni a provence-i kertemben turbékoló madarakat, vagy ahogy kizöldülnek az olajfáim, beérnek a szőlőfürtök, megellik a lovam. A táj, ahol élsz, többet árul el rólad, mint bármilyen szerep.
MN: Élesen különválnak ezek magánál?
JR: Beszélő viszonyban sincsenek egymással. Nem szeretném, ha a gyerekeimben olyan pasi képe rögzülne rólam, aki páncélozott autókból lövöldözik, gengszterekkel paktál, zsaruk elől menekül, vagy éppen ő vesz üldözőbe hétpróbás bűnözőket.
MN: Ez a korral jár?
JR: Nem szeretnék álszent lenni, hiszen ahhoz, hogy megteremthettem a magam paradicsomát, kellettek azok a stúdiófőnökök, producerek, pénzemberek, forgatókönyvírók, rendezők, akik bizalmat, biztatást és nem kevés pénzt előlegeztek meg nekem. Egy szó, mint száz, haszonélvezője vagyok egy gépezetnek.
Szentgyörgyi Rita
Én, a séfHogy megvan Jean Renóban a képesség eljátszani egy szószaira kényes séfet, egy alapanyagaira gyermekeiként, ám gyermekeire alapanyagokként tekintő kedves karrieristát, egy régi iskolákra felesküdött, de az új technikák és befektetői akaratok által szorongatott konyhai előkelőséget; nos, ezért a felismerésért nem kell moziba menni, ez oly nyilvánvaló, mint az egyszeregy. Moziba azért a felismerésért kell menni, hogy kiderüljön, nincs az a világszínvonalú ripacskodás (mert Renóé tényleg az, ezt minden irónia nélkül, dicsérőleg állíthatjuk), mely megmenthetne egy vígjátékot, amibe annyi szellem sem szorult, mint egy másnapos túrós táskába. Legyen ez e kicsiny írás egyetlen gasztronómiai hasonlata, már csak azért is, mert Reno vígjátéka, melyben Párizs legtöbb csillagos séfje szorult helyzetében magához vesz egy földönfutó - titkon persze zseniálisan marináló - szerencsétlent a táplálkozási lánc legaljáról, szóval ez a film kész átverés. Nem azért, mert lehetett volna egy Louis de Funés aranykorát, Pierre Richard ezüstkorát vagy Reno bronzot érő jobb napjait idéző, kedves semmiség, ám az alkotói restség miatt semmi sem lett, hanem azért, mert a műfaja sem az, ami. Gasztrovígjátéknak hirdeti magát, holott ez egy nettó órareklám. Annak viszont remek: a Reno csuklóját díszítő luxusóra (alighanem egy schaffhauseni csoda) nemes darab, nincs is olyan jelenet, melyben ne látszana. - kg - A Budapest Film bemutatója |
