Magyar elsőfilmes rendező utoljára 1969-ben versenyzett Cannes-ban. Sára Sándor Feldobott kő címmel egy (önéletrajzi elemekkel is rendelkező) individuum-központú filmet készített, melyben egy fiatal férfi sorsán keresztül láttatja az ötvenes-hatvanas évek Magyarországát. A Saul fiának rendezője, Nemes Jeles László is markáns történelmi periódust választ, ám ahelyett, hogy globális képet festene róla epikus, pátoszos emberi történetekkel, inkább egy szinte klausztrofobikusan szűk látószöget választ mind idői, mind téri értelemben.
Adná magát, hogy a Saul fiát holokausztfilmként definiáljuk, ám nagyon sok tekintetben szembemegy a filmtípus megszokott (és morálisan telített) kódjaival. Nem kíván tablót festeni az emberi szenvedésről, nem esztétizálja a fájdalmat, nem próbál nevelni vagy tanulságot levonni, sőt még a szélsőséges körülmények között megmutatkozó emberséget sem emeli ki. Nemes Jeles filmje egy „akárki” két napját mutatja be, akinek az emberi kultúra bomlása és a legalapvetőbb ösztönökig való lecsupaszodás közepette az lesz a rögeszméje, hogy méltón eltemesse gyermekét (a minden sivársága ellenére is valahogy szakrális film alaphelyzete a Hektórt eltemetni igyekvő Priamoszt juttathatja eszünkbe). Minden ennek a célnak rendelődik alá, a környező horror csak háttérzaj, periferikus homály lesz Saul Ausländer számára.
| ||
Nagyon karakterközpontú filmet látunk, amit mind a narráció, mind a formai eszközök megerősítenek. A kamera sosem hagyja el Sault: szorosan mögötte halad, ilyenkor váll fölötti társított beállításokban vagy szuggesztív közelikben látjuk a főhőst. Épp annyit tudunk és tapasztalunk mi is, amennyit ő: mivel kezdettől a fia holttestének rejtegetése és eltemetése érdekli, mások szenvedése, a testközelben lévő halál csak periferikusan, tompa morajként van jelen a tudatában. A sok életlen, kis mélységélességű képen mindig Saul van előtérben, így a módszeres öldöklések fizikai valósága csak nehezen kivehetően, fragmentáltan érzékelhető. Ezzel a technikával a rendező olyan traumaábrázolást választ, mely szerint a rettenet a maga teljességében megmutathatatlan: a legnaturálisabb képek sem adhatják vissza, így a legcélravezetőbb a töredezett, szubjektív élmény feltárása. Saul számára pedig a végső rettenet a fiú halála és annak tudata, hogy a szeretett test ezer másikkal fog elégni, megemlékezés nélkül.
A film paradoxona, hogy bármennyire is karakterközpontú, a főhős meglepően kiismerhetetlen, idegen marad. Mivel érzéseihez, gondolataihoz a néző nem fér hozzá, ugyanakkor térben és percepciós szinten nagyon közel van, párhuzamosan alakul ki azonosulás és távolságtartás. Röhrig Géza zseniálisan, kevés eszközzel, csupán ideges rezdülésekből és panaszos hangon elmotyogott mondattöredékekből építi fel ezt a kívülálló élőhalottat.
| ||
Saul sonderkommandós: a zsidó foglyok elégetésével foglalkozik. Mivel „titkok tudója”, speciális elbánásban részesül, de csak pár hónapig élhet. A zsidók közt is kirekesztett, mert a németeket „segíti”, és azt is jól tudja, hogy hamarosan meg kell halnia. A film klausztrofób feszültségét még inkább növeli a kettős deadline-narratíva, mely Sault nyomasztja: mielőtt maga is meghal, el kell temetnie a fiát, ugyanakkor társai fegyveres lázadást terveznek, melyben számítanak a segítségére. Választásra kényszerül élők és holtak között. A holokauszt borzalmát az teszi igazán átélhetővé a néző számára, hogy a narratívát voltaképpen egy halott mozgatja, ez adja a főhős motivációját. A legijesztőbb, hogy a Saul fia maga is lassan oszló narratíva: a néző lassan megérti, hogy ha Saul elgyászolta fiát és képes lesz elengedni, akkor élete és a film maga is értelmét veszti. Még nyugtalanítóbbá és bizonytalanabbá teszi a történetet, hogy sok az ellipszis, a megbízhatatlan részlet (a fiú Saul fia-e? rabbi-e, aki rabbinak mondja magát?). A borzalom inkább a zörejekben, zajokban rejlik (a németek érthetetlen hangmasszává olvadó, konstans üvöltése, a gázkamra ajtaján dörömbölő kezek, a falsikálás és a kemence sistergésének hangjai), a dialógusok gyérek és fojtottak, kevéssé orientálják a nézőt.
Nemes Jeles Lászlónak sikerült teljesen újszerű nézőpontból úgy beszélnie a holokausztról, hogy nem süt filmjéből a nevelés, a „jó” reprezentáció létrehozásának szándéka. A Saul fia töredezett, hangsúlyosan szubjektív és minden esztétizálást mellőző stílusával jobban bevonja és felkavarja nézőjét, mint bármely nagy ívű, heroikus és könnyfakasztó holokausztdráma. A nehezebb utat választotta, de neki volt igaza.
Forgalmazza a Mozinet. A filmet június 11-től vetítik a magyar mozikban.
