Wallander felügyelő esetei a kortárs krimiirodalom legszebb lapjaira tartoznak, szerzőjük, Henning Mankell pedig azon írók közé, akik nem csak az íróasztal mellől kampányolnak, ha nekik nem tetsző dolgok esnek meg a világban.
Magyar Narancs: Leghíresebb regényalakja, Kurt Wallander nyomozó A gyilkosnak nincs arcában lépett színre, és ott is maradt nyolc további regényen keresztül. A nyolcadik regény után Wallander addig nem ismert, ifjúkori ügyei is napvilágot láttak A piramis című kötetben. Sikerült meglepnie magát Wallander múltjának valamely részletével?
Henning Mankell: Rengeteg mindent nem tudok még róla, erről a Wallander nevű karakterről. Ami abból következik, hogy saját magamat sem sikerült még maradéktalanul megfejtenem. Azért írtam meg A piramis történeteit, mert kíváncsi voltam Wallanderre, a fiatalemberre. Kurt és én oly régóta élünk már együtt! Egyidősek vagyunk, ugyanaz a konokság jellemző mindkettőnkre, és a zenei ízlésünk is egyezik. Meg akartam tudni, hogyan lett belőle az az ember, amilyennek megismertem.
MN: A piramissal lezártnak tekintette a Wallander-sorozatot, tíz évre rá (2009-ben) mégis újabb regénnyel jelentkezett. A köztes időben Wallander megszűnt létezni? Vagy azért ott motoszkált a fejében, hogy mi lehet vele?
HM: Nem motoszkált semmi, éveken át abban a hitben éltem, és higgye el, ez valóban így volt, hogy befejeztem, vége, nincs több Wallander. Aztán néhány éve újból elővett az érzés, hogy talán van még keresnivalóm Wallander háza táján. Talán van benne még egy könyv; egy olyan, ami sokkal inkább a privát dolgairól szól, mint a korábbiak.
| ||
MN: Azt mondta egyszer, hogy ha Kurt Wallander valós személy lenne, nagy valószínűséggel nem kedvelné. Ez a feltételezett ellenérzés finomodott valamelyest az évek során?
HM: A legcsekélyebb mértékben sem. Sosem lenne belőlünk bizalmas, jó barát. Tud ő furcsán, visszatetszően is viselkedni, s ha osztok-szorzok, a végén az jön ki, hogy összességében nem vagyok oda Wallander személyiségéért. De nagy előnye annak, ha ilyen kétes alakokról ír az ember, hogy könnyűszerrel fenntartják az írói érdeklődést.
MN: És fordítva: Wallander bírná-e vajon Mankellt?
HM: Alig hiszem. Mint említettem, az életkor és a zenei ízlés (Mankell 1948-as születésű, Wallander pedig nagy operarajongó - K. G.) az, ami összeköt minket, meg az, hogy mindketten rengeteget dolgozunk, de ezen túl semmi közös nincs bennünk. Őszintén mondom, a barátság ki van zárva. Annyi minden van, amit nem szívelhetek benne.
MN: Ha bárki abban a tévhitben ringatta volna magát, hogy Svédország maga az ideális demokrácia, a jól működő állam mintaképe, a Wallander-regények elég hathatós cáfolatát adták ennek az ideálképnek.
HM: Az első regény, A gyilkosnak nincs arca abból az indíttatásból született, hogy a rasszizmusról akartam írni, a nyolcvanas években Svédországban elharapódzó idegengyűlöletről. Mivel a rasszizmus az én szememben bűnnek számít, természetes módon következett ebből, hogy egy bűneset köré építsem a történetet. Hamarosan rájöttem, hogy a történetnek szüksége van egy nyomozóra, úgyhogy fogtam a telefonkönyvet és kinéztem belőle a Wallander nevet. És innentől nem volt megállás. Az erőszak természete és az emberekre gyakorolt hatása - ezekről igyekszem valamit elmondani a Wallanderről szóló történetekben. A valóság persze mindig lepipálja a képzeletet.
MN: Két otthona is van, egy Svédországban, egy Mozambikban. Hol érez nagyobb honvágyat?
HM: Sosem értettem ezt a honvágynak nevezett szindrómát. Miért fájna a szívem Afrikában Svédországért? Én ugyanolyan otthon érzem magam a sivatagban, mint Härjedalen erdőiben. Az, hogy hol Afrikában, hol Európában élek, kellő távolságot ad, kellő rálátást a világban zajló dolgokra. Európaiként csak nyertem a kétlakisággal; jobb európaivá lettem általa. Néha azon kapom magam, hogy mennyire hasonlónak látom a kietlen mozambiki vidékeket és Härjedalen fagyott téli tájait. A száraz afrikai hőség néha a csontig hatoló svéd hidegre emlékeztet. Otthon vagyok mindkét helyen, de mindig is európai voltam, s az is maradok.
MN: Sokat hallani arról a forgatókönyvről, amit apósáról, Ingmar Bergmanról írt, s amiből tévésorozatot fognak készíteni. Lesz majd min rágódnia a Bergman-biográfusoknak?
HM: Egy biztos: nem akartam képeskönyvszerűen a születésétől a haláláig elmesélni Bergman élettörténetét. A film végül is azt a kérdést fogja feszegetni, hogy mi az ára annak, ha az ember nem ismer kompromisszumot. Milyen árat fizetett érte Bergman, és milyen árat fizetett érte a családja, a barátai, s a gyerekei (Mankell felesége Bergman lánya, Eva Bergman filmrendezőnő - K. M.).
MN: Életrajza szerint bevételei 50 százalékát jótékony célokra fordítja. Személyesen dönt a pénzek sorsa felől?
HM: Igen, személyesen. Elkötelezett támogatója vagyok az AIDS elleni küzdelemnek. Ha egy afrikai reptéren várakozom, nem tudok nem gondolni arra, hogy a körülöttem megforduló emberek közül nagyon sokan fertőzöttek. Senkinek nincs az arcára írva, de ettől még tudom, hogy így van. Afrikában az AIDS igazi népbetegség, Svédországban azonban, és ez nagy általánosságban egész Európára is igaz, az AIDS már nem téma. Ez az, ami a leginkább megrémít: a nyugati világ nem vesz tudomást arról, hogy mi zajlik az afrikai kontinensen. Közvetlenül nem minket érint, nem mi halunk bele, de hát nem kötelességünk, hogy tegyünk valamit, ha a szomszédban tűz van? Ezért tettem azt az ígéretet magamnak, hogy az életem egy részét évről évre ennek a célnak szentelem.
