"A győztes áruló, a vesztes mártír" - Bozsik Yvette táncos, koreográfus, rendező

szerző
Sisso
publikálva
2011/13. (03. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Március 21-én Szőcs Géza, a Nefmi államtitkára váratlanul információkat szolgáltatott a parlamentben a Trafó Kortárs Művészetek Háza további sorsáról, és megemlítette, hogy Markó Ivánnak és Bozsik Yvette-nek szánják a nemzetközi hírű befogadószínházat. Eddig annyit lehetett tudni, hogy a Trafót fenntartója, a Fővárosi Önkormányzat összevonná a Petőfi Csarnokkal, aztán újabb híresztelések szerint a Budapesti Operettszínházzal és néhány más intézménnyel együtt átadnák az államnak - így az intézmények élére pályázni sem kell, elég a kinevezés. Biztosan semmit sem tudni még, de a szakma képviselői egymásnak estek. Bozsik Yvette-et kérdeztük arról, hogy mit szól mindehhez.

Magyar Narancs: Szőcs Géza kijelentése után miért nem nyilatkoztál?

Bozsik Yvette: Azért, mert már másnap megjelent egy olyan méltatlan és olyan abszurditásba hajló nyílt levél (Králl Csaba: Trafó: Ez itt a vég? című írása a Revizoron - Sisso) hozzám, amihez foghatót még sosem láttam. Át kellett gondolnom, hogy akarok-e egyáltalán kommunikálni erről ezek után. Annyira rombolónak tartom, hogy ilyen hirtelen és így lerohantak. A történetnek a lényege egyszerű, és röviden le is zárom: arról valóban tudtam, hogy az államtitkárságnak van egy terve, hogy legyen kortárs táncműhely a Trafóból, mert ez ügyben kaptam egy megkeresést, hogy Szőcs Géza majd szeretne velem találkozni személyesen, ám egészen idáig nem történt meg ez a találkozó, tehát nekem is meglepetés volt ez a bejelentés. Az ügy körülötte pedig vihar a biliben, mert míg a Trafó sorsa eldől, vagyis átkerül állami kezelésbe, ha egyáltalán, az legalább egy év, és utána lehet szó bármiről. Különben sem tervezek dolgozni, a koreográfusi munkát is abbahagyom egy időre, mert gyereket várok.

MN: Elég durva, hogy egy politikusi kijelentés ennyire összeugrasszon egy szakmát.

BY: Amikor indultam a Szolnoki Színház igazgatói pályázatán Lukáts Andorral, és nem nyertük meg, akkor kikiáltottak mártírnak, most meg áruló vagyok, csak azért, mert azt rebesgetik, hogy kaphatok valamit. Valóban minden politikai tettnek tűnik, és ez szomorú. A győztes áruló, a vesztes mártír, miközben a kettő között van a valódi élet és az igazság. Ezek ugyanolyan címkék, mint amikor azt mondják, hogy feminista vagy mainstream vagy szexmániás vagyok, holott csak arról van szó, hogy szeretem meglepni az embereket a darabjaimmal, és szembesíteni őket magukkal. A sokszínűség a fontos. Nekem például a gyerekdarabok a szívügyeim. Akkor azokat hova sorolják be?

MN: Egyébként már dolgoztál a társulatoddal a Trafóban, gondolom, fontosnak tartottad a működését. Aztán sokáig nem lehetett ott látni. Miért?

BY: A Bozsik Yvette Társulat nyitotta meg a Trafót, és sok darabot készítettem oda, aztán a környékére sem mentem. Már évekkel ezelőtt is nyilatkoztam arról, hogy nem tetszik a Trafóban érvényesülő egyfajta ízlésterror, ami a szabadság, a kortárs és az innováció emlegetése közben valamiféle erőltetett sznobizmust takar. Engem meg - ennyi idősen és ennyi munkával a hátam mögött már - senki sem tud befolyásolni, nem tudja megmondani, hogy milyen jellegű műveket csináljak. Főképp, ha az nem egy másik rendező vagy alkotó, akinek érdekel a véleménye. Amikor tavalyelőtt megnyertem a Menyegzővel a Lábán-díjat, aminek az a lényege, hogy a Trafó támogatja a következő évben a társulat egy bemutatóját, akkor választhattam volna végül is, hogy nem veszem át a díjat, de gondoltam, hogy akkor inkább egy olyan művet csinálok, ami önmagammal, a szakmával és magával a Trafóval is kritikus (ez lett az Újravágva - Sisso). Mert azt gondolom, hogy Gyuri (Szabó György, a Trafó igazgatója - Sisso), amellett, hogy elévülhetetlen érdemei vannak a táncművészet terén, attól kezdve, hogy a Petőfi Csarnokban egyáltalán láthatott kortárs táncot a hazai közönség, sokszor bántja a magyar koreográfusokat érdemtelenül.

MN: Mit jelent kortárs művésznek lenni a te fogalmaid szerint?

BY: Rosszul vagyok attól, ha megmondják nekem, mi az a "kortárs", én a formák ellen lázadok már jó ideje. Mindenki kortárs, aki ma alkot. Én előítéleteket érzek az ilyen trendek meghatározása mögött, ami hosszú távon nem hasznos. Attól, hogy Kossuth-díjas vagyok, már nem vagyok jó, csak a MűPának, ahol egyébként sokkal szabadabban csinálom azt, amit akarok. Azt vetik a szememre a nyílt levélben, hogy már nem vagyok forradalmár, meg hogy hol van a Természetes Vészek Kollektíva. Hát, már nagyon messze van, tizennyolc éves koromban történt, azóta változtam, mint mindenki, és ha mindig azt csinálnám, amit várnak tőlem, akkor nem volnék önmagam. Senkihez nem tartozom, semmilyen klikkhez, és állásfoglalást sem adtam ki soha, politikait sem. Ügyek mellett vagyok akkor, amikor megcsinálom a Lélektáncot, a műveimben pedig, ha tetszik, folyamatosan ott van a politikai állásfoglalás akkor, amikor megrendezem a Katonában a János vitézt vagy a Centrál Színházban a Cabaret-t. Igaz, én jó adag humorral teszem, mert azt gondolom, hogy a politikánál sokkal fontosabb az élet, no meg a szex.

MN: Attól, hogy elmész ismét szülni, a társulatodnak azért fenn kell maradnia. Hogyan oldod meg ezt?

BY: Régi vágyam, hogy legyen saját színházam, de ez most nagyon elgondolkodtató, hogy ha egyszer az életben felajánlanák, akkor mindig ez a hisztéria volna-e körötte. A társulattal várjuk, hogy kiírják a pályázatot a hatos kategóriában, és most elég sok előadásunk van, mivel rendeztem sokat a Tháliától kezdve a Centrálon át a Kamráig, így van munkájuk. A repertoárdarabok mennek majd, és lehet, hogy egy gyerekdarab még idén összejön. Sok meghívásom is van, például vidéki operarendezés is, de ne mondjunk semmit, hadd örüljön a szakma, hogy nem lát most egy darabig.

MN: Te most meg vagy bántva?

BY: Nem, csak ironikus vagyok.

MN: A Trafó már inkább egy nemzetközi kortárs színházi irányt vállalt fel, mert szerintük a hazai kortárs tánc nincsen olyan állapotban, nincsen akkora közönsége, hogy arra érdemes volna egész repertoárt építeni - pláne, hogy ott van például a Nemzeti Táncszínház is. Te nagyon is alkalmas lettél volna megalapozni a hazai kortárs tánc nemzetközi jó hírét. Sokkal logikusabb lett volna ezért, és az általad elmondottak alapján is, a Nemzeti Táncszínház élére felkérni téged.

BY: A Nemzeti Táncszínház egy olyan befogadóhely, ami viszonylag nagy apparátust mozgat, és a magyar táncművészetben komplex feladatot lát el, ennek igazgatása tőlem távol álló feladat, melyet eszembe sem jutna felvállalni; én alkotó vagyok, rendező, az időm nagy részét a próbateremben töltöm a társulatommal és kollégáimmal, ami örömöt nyújt - ezért csinálom az egészet. Ahhoz a munkához egy egészen másféle szervezői, rendezői alkat kell. Szakmai tapasztalataimmal és véleményemmel eddig is segítettem a Nemzeti Táncszínház munkáját. Az általad említett megállapítással szemben pedig az én véleményem az, hogy igenis van magyar kortárs táncélet. Izgalmas alkotók érdekes alkotásokat hoznak létre, és elutasítok minden olyan kísérletet, ami arra irányul, hogy szembeállítsák őket a külföldi alkotókkal, és lekicsinyeljék a munkájukat. Az lenne a szerencsés, ha végre a nagy, bizonyított társulatok, illetve alkotók kikerülnének a VI-os kategóriából, és nem onnan kapnák a dotációt. Hanem közszolgáltatási szerződéssel, esetleg céltámogatással vagy bármely új támogatási formával vagy a IV-es kategóriába való besorolás megkönnyítésével, amennyiben a munkájukat fontosnak tartja az állam. Így a hatosban felszabaduló forrás révén bekerülhetnének a támogatottak körébe újabb fiatal, feltörekvő, útjukat kereső alkotók és közösségek. Az sem egy jó érzés, hogy tavaly volt, aki semmi támogatást sem adott volna a kuratóriumból a BYT-nek, ha rajta múlik, mert nem elég innovatív, viszont amikor arról volt szó, hogy elvonás van, akkor meg elő lehet venni az Yvette-et meg a Markót, mert van Kossuth-díjuk. Ettől is rosszul vagyok.

MN: Miért együtt merült fel a nevetek Markó Ivánnal?

BY: Nem én kapcsoltam össze magamat Markóval, noha az emlegetett Menyegző című darabomat 2008-ban az operaházban abban az estben mutatták be, amiben Markó Iván egyik darabját is. Persze Ladányi Andreával is öszszehozhattak volna, aki a táncosa volt, szóval nem lamentálnék ezen. Én különben is mindenkit tisztelek a munkájáért, soha nem bántottam senkit, és nem is fogok, az más kérdés, hogy tetszik-e nekem, amit csinál, vagy nem. Attól mondjuk kivagyok, hogy ha valaki letett valamit az asztalra, és idős lesz, akkor elkezdik szapulni. A távol-keleti kultúrában nem lehetne ilyet tenni, de úgy látszik, nálunk ez divat. Az Iváné és a mi stílusunk nagyon messze áll egymástól, és sokkal jobban el tudnék képzelni egy közös műhelyt Horváth Csabával vagy Nagy Józseffel.

MN: Fontos neked még a "forradalmárság"?

BY: Dehogy fontos, sose volt az, én mindig jó kislány szerettem volna lenni. Akkor is, amikor bebújtam az üvegdobozba az Árvai Gyuri kedvéért, mert szót akartam fogadni. Azért lettem forradalmár, mert bele voltam kényszerítve. Nekem a legfontosabb az őszinteség és a humor, azt mutatom meg magamból, ahol éppen tartok. Az ember folyamatosan tanul, és próbál reflektálni arra, amiben van, ez tulajdonképpen lehet forradalmárság. Annak idején mazochista voltam, azt csináltam, amit mondtak, ma már egy teljesen független alkotó vagyok, senki nem befolyásol. Általában segítek az embereknek, ha megkeresnek, a szakmában is, mert attól, hogy más is elér sikereket, én csak boldogabb vagyok. Nem szeretem ezt az irigységben és sikertelenségben tespedő magyaros mentalitást.

szerző
Sisso
publikálva
2011/13. (03. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...