Magyar Narancs: Soha nem illettél bele a budapesti színházcsinálók körébe. Miért?
Magács László: Vicces helyzet, mert egyébként én is végigjártam azt az iskolát, ami ahhoz kell, hogy az ember rendezõ legyen. A fõiskola alatt a volt feleségem révén sok idõt töltöttem Amerikában. Amikor letettem a vizsgákat, felültem a repülõre, hogy kimenjek pincérkedni, és megkeressem azt a pénzt, amibõl a következõ évadban élek. Megfertõzött a kétlakiság meg az angol nyelv is, így másképp gondolkodom a színházcsinálásról. Ez pont a rendszerváltás éveiben történt, amikor mindenki azt mondta nekünk, hogy milyen szerencsések vagyunk, mert új világ nyílik elõttünk. Ma pedig már láthatjuk, hogy elmaradt a forradalom, és a hagyományos, államilag szubvencionált színházak struktúrája szinte semmit nem változott, sõt ha lehet, még jobban megmerevedett.
MN: 1994-ben a Merlin Színház alapítója lettél mint az elsõ produkció, a Játék a kastélyban asszisztense. Márton András lett az igazgató, Jordán Tamás pedig a társigazgató. Mi volt akkor az alapkoncepció, és hol volt ebben a te helyed?
ML: Az volt a terv, hogy nyáron angol nyelvû darabokat játszik a színház a turistáknak, abból nagyon sok pénzt keres, és így tartja fenn a hagyományos szezonban a magyar nyelvû elõadásokat. Jordán Tamás és Lázár Kati pedig indítottak egy színházi csoportot, hogy az legyen a késõbbi társulat alapja. Iszonyatos pénzügyi bukta volt az elsõ bemutató, mert a turistákat egy cseppet sem érdekelte a színház, fõleg nem negyven fokban, légkondicionálás nélkül. Kiderült, hogy a nyári turizmus inkább a Balatonról és a Hortobágyról szól.
MN: Úgy tûnik, kissé elszigetelt, sokféle érdeklõdésû ember vagy.
ML: A kísérletezõt szívesebben használnám. Nekem ugyan van vízióm a színházról - ami abban gyökerezik, hogy eredetileg mûvészettörténésznek készültem egy matematika szakos gimnázium után -, de csinálnom kell mást is, ha a minisztérium éppen ennyivel és ennyivel támogat. A színházméretbõl fakadóan rizikót kell vállalnom, és idõnként buknom is lehet. Mondok egy-két példát arra, hogyan lehet engem, illetve a színházamat meghatározni. Amikor átvettem a Merlint 2002-ben, tagja lettem a Budapesti Színházi Igazgatók Tanácsának, akik bizonyos idõközönként különbözõ színházakban találkoznak és beszélgetnek.
Közben tagja vagyok az Alternatív Színházak Szövetségének is, ami kicsit közelebb áll hozzám, tehát kétlaki vagyok megint. Része vagyok egy olyan struktúrának, melynek nem része a színház, amelyet igazgatok.
MN: Az sem tisztázta a helyzetet szakmailag, hogy színházi díjakat kaptál Edinburghban?
ML: Azt a problémát, hogy ide ne a "ráérõ" színészek jöjjenek, csak úgy tudtam megoldani, hogy elkezdtünk a világ legnagyobb színházi fesztiválján, Edinburghban játszani. Kint az egész sajtó figyelt minket, aztán elmentünk Indiába is. Közben megtapasztaltam, hogy jó, ha kézzelfoghatóvá válok a kinti színházi élet számára, mert így történhetnek meg olyanok, hogy ülök Edinburghban fáradtan és másnaposan, aztán leül mellém egy másik fáradt és másnapos csávó, akinek tetszett az elõadásunk, és elpanaszolja, hogy az osztrák partner visszalépett társulatának, a Royal Shakespeare Companynak a turnéjától. A mellettünk ülõ Gáncs Andrea pedig, aki akkor a British Councilnál dolgozott, telefonál a cégének, és fél óra múlva megvan a meghívás. Így hoztuk el Anglia akkori legsikeresebb társulatát Budapestre.
De vegyünk egy másik példát. A Royal Court olyan színház Angliában, amit atombombával is nehéz bevenni. Öt évembe telt, hogy kapcsolatba kerüljek velük. Most volt itt a fõdramaturgja, aki a mai angol dráma egy meghatározó szeletéért felelõs, és magyar drámaírókkal, dramaturgokkal beszélgetett. Tavasszal újra jön, hogy kezdõ drámaíróknak és dramaturgoknak tartson kurzust.
MN: 2004-ben kezdõdött a bEUgró sorozat, a színház egy újabb vállalkozása, amely az EU-ba velünk együtt csatlakozó országok kulturális életét mutatta be. Miért volt hullámzó a sikere?
ML: A rendezvényen jól lehetett tesztelni, hogy milyen a magyar színházba járók sznobériája. A csehekre iszonyat sokan jöttek, mert az ismertebb kultúra, a szlovákokra meg kevesen, aztán a lengyeleknél megint kardlapozni kellett a közönséget, mert olyan színházi nevek voltak, melyekhez tudtak kötõdni a nézõk. Felháborodtam, hogy milyen nehezen megy ez, és mindennap elmentem egy gimnáziumba, hogy elmondjam, mi folyik itt. Meg is lett az eredménye, mert a máltaiakon már szép számban voltak. A csatlakozás éjszakáján pedig telt ház volt a Dózsa György úti sátrunkban, ahol a nemzetközi táncszínház a francia cirkusz, a máltai rockzenekar etc. együtt lépett fel. Nem dolgom elmagyarázni, mennyire fontos, hogy kulturálisan is Európa része legyünk, de a magam mûvészi eszközeivel mégiscsak efelé terelgetem a dolgot. Az érdekel, mi van a világban. Baromi sokat voltam külföldön, sikerült azokkal dolgoznom, akikkel akartam, az Oscar-díjas színésznõtõl a bolond észt dj-ig, és elõbb-utóbb el fogunk jutni oda, hogy a Merlin egy nagy Westend-színház szatellitje legyen.
MN: Nem is foglalkoztat a mûvészi munkád kritikája?
ML: Külföldön még nem kaptam rossz kritikát. Itt már mondták, hogy csak "népszerû" darabokat rendezek, ami furcsa dolog, mert könyvet írni lehet az utókornak, de darabot rendezni nem. Amikor itt volt Graham Whybrow, akivel elkezdtünk egy olvasószínházi sorozatot, sokat beszélgettünk arról, hogy mikor kezd el annyira bízni magában az ember, hogy meg merje rendezni a telefonkönyvet is. Rájöttem, hogy engem már nem is annyira a telefonkönyv érdekel, hanem az, hogy megtaláljam a szövetségeseimet ennek a színháznak az egyedül lehetséges útjához a nemzetköziséghez és a kortárssághoz. Molnár Ferenc és Szép Ernõ attól lettek mára azok, amik, mert a húszas években is játszották õket. Lehetõséget kell adni a bemutatásra, akkor is, ha megbukik a darab. Ha felelõs kultúrpolitikusok vagyunk, akkor ez az a része a színháznak, ahova a pénzt, paripát, fegyvert be kell tenni. Vannak már kísérletek, de csak irodalmi kísérletek. Nemcsak írni kell, hanem írni és bemutatni és újraírni és megtanulni. Erre a folyamatra a Merlin tökéletesen alkalmas színház. Oda lehet adni a fiataloknak a stúdiót, hogy próbálkozzanak, aztán vagy felkerülnek a nagy színházba, vagy nem. A felolvasó színházunk is egy-egy darab születését mutatja be. Keresek hozzá csapatot, fiatal rendezõket és dramaturgokat. Látszólag ellentmond mindennek, amit mondtam, de rákattantam a gyermekügyekre - lévén, hogy van sajátom -, és csinálunk egy interaktív gyerekjátszót is elég sikeresen.
MN: Ez mind szép, de hogy fog mûködni a színház? Vagyis mi a bukásról szóló pletykák alapja?
ML: A Merlin, mivel struktúrán kívül áll, eljutott oda, hogy erõs a kapcsolata az üzleti szférával. A nemzetköziség miatt pedig oda, hogy mindenféle külföldi pályázatokban jól mûködik. Olyan mintaértékû hely lehetne, amely egy újfajta financiális struktúrát ajánl fel a magyar színháznak. Nem állami szubvenciót keresek a színháznak, csupán a mûködési költségeit akarom megszerezni állami forrásból, az asszisztensek fizetésétõl a takarítószemélyzet béréig. Hangsúlyozom, olyan produkciónk nincs, amit nem tudunk eladni, de pont az a dráma, hogy minden ilyen projektbõl el kell lopnom egy kis pénzt, amit beletornázhatok a vécépapírba. Ez a színház pedig nem csupán egy terv vagy vízió, ez egy 14 éve kipróbált dolog. Nem egy ötlethez kell adniuk a pénzt, hanem tovább kell emelniük a dolgokat. Itt az ideje, hogy számoljanak ezzel. Például le kell cserélnünk a 15 éves lámpaparkunkat.
MN: Meddig képes várni a színház a döntésre?
ML: Két éve azt mondtam, hogy két évet adok magamnak erre. Most adok magamnak újabb két évet, mert egyre többen segítenek. Lobbizok, leveleket írok, elmondok mindent hatszázszor. Nem hiszek a botrányban, tehát nem mondom azt, hogy ha nem kapunk pénzt, akkor bezárunk. Komoly váltás elõtt állunk, nincs pénzünk, de van néhány ígéretünk, és próbálom racionalizálni a struktúrát. Nagyon pontosan elmondtam a munkatársaimnak, hogyan állunk anyagilag, mik a terveim, és azt ajánlottam az anyagi bizonytalanságért cserébe, hogy folyamatosan tájékoztatom õket a pillanatnyi helyzetrõl, és több idõt fogok tölteni azzal, hogy meghallgassam a javaslataikat. Amikor tanítottam a Nemzeti Színi Akadémián, minden tanítványommal külön-külön fél órát beszélgettem havonta. Ezt most bevezettem a Merlinben is. A bukásról szóló hírek alapja is itt keresendõ valahol. Biztos valamelyikük beszélt errõl valahol, és ahogy az lenni szokott, a második társaságban már - a szakmájukhoz méltón - sokkal dramatikusabban adták tovább a történetet. Minden munkatársamnak azt mondtam, hogy két hónapra van elég tartalékunk. Elképzelhetetlen, hogy a Merlin ne legyen. Megkérdeztem tõlük, hogy mennyi energiájuk van, hogy az idejüket és munkájukat ebbe befektessék, mert nem látok nagyon messzire elõre. Aki most itt dolgozik, elkötelezte magát, hogy mindent belead. És ez egy fontos pillanat, mert most következik a jövõ évi költségvetés.
- sisso -
