Magyar Narancs: Amikor javasoltam, hogy beszélgessünk itt, az Európa kávézóban, ha már mindkettőnknek Újlipótvárosban van dolga, visszakérdeztél, hogy a Sziget cukrászdára gondolok-e. Régebben otthonosabb voltál cukrászdákban, kávéházakban, preszszókban?
Spiró György: Két kávéház bezáratásában például komoly szerepem volt.
MN: Elmesélnéd?
SGY: Hatvankilencben a pesti bölcsészkaron zajlott egy mozgolódás, a kari gyűlésen megbuktattuk a pártunk és államunk által kinevezni kívánt vezetőket, és a saját jelöltjeinket juttattuk be a KISZ-bizottságba.
MN: Ez kapcsolatban volt a prágai, párizsi és egyebütt zajló 68-as eseményekkel?
SGY: Persze. Én véletlenül azt is közelről láthattam, mi folyik Belgrádban, és valamennyien tudtuk, mi zajlik Varsóban. A mi lázadásunk egy évvel később történt, bár nem volt olyan nagy szabású, de bizonyos célokat elértünk. Ekkor sikerült végre kihoznunk a Tiszta Szívvel következő számát is. Ezt a folyóiratot (az ELTE-bölcsészkar KISZ-szervezetének lapját) akkor tiltották be Kis János és Haraszti szövegei miatt, amikor 65-ben egyetemre kerültem, és négy éven át nem sikerült engedélyt szereznünk a következő számra, holott az alkotókör szépen működött, sok tehetséges ember írt és olvasott fel havonta egyszer. Azt találtam ki, hogy demokratikus legyen a szerkesztés, ne legyen szerkesztőbizottság, és a kari olvasóban, ami a Váci utcában volt akkoriban, a könyvtárosoknak le lehetett adni a kéziratokat, bárki bármit letehetett, és bárki kikérhette őket, aztán olvasás után visszaadta. Rengetegen jöttek el az egyetemszerte mindenütt meghirdetett alkotóköri gyűlésre, ahol az olvasók szavaztak a leadott kéziratokról, és azok a művek kerültek be a számba, amelyekre a legtöbb voks esett. Kialakult egy nagyon színvonalas szám, amelynek nem volt szerkesztője és szerkesztőbizottsága. Persze ezt sem sikerült kihoznunk, novemberre amúgy is már nagyrészt leverték a lázongást, bár a KISZ-bizottságba remek emberek kerültek, azt nem lehetett visszaszívni, csak évek múlva. Kijött a bölcsészkarra maga Aczél meg egy csomó elvtárs, és a tanácsteremben fejmosást tartottak nekünk. A tanárok közül főleg történészek voltak jelen, az volt a dolguk, hogy végrehajtsák a párt utasításait. Aczél a mi szerkesztési elvünkről azt mondta, hogy ez a pártirányítás provokatív semmibevétele, és hogy minket a reakciósok és a külföldi erők a kávéházakból manipuláltak. Akkor még a New York is nyitva volt, a Belvárosi is, én a Belvárosiba jártam, de a New Yorkban is megfordultam a szakállasok asztalánál minden csütörtökön. Szót kértem, visszautasítottam az alaptalan vádat azzal, hogy ha ilyen hangot használnak ellenünk, előbb-utóbb tényleg kívülről fognak minket manipulálni. Egy hét múlva mind a két kávéházat tatarozás céljából bezárták, és évekig nem nyitották ki újra, illetve étteremnek építették át. Sokan hitték, hogy a pimaszságom miatt kirúgnak az egyetemről, de nem történt semmi. Tavaszra összehoztunk egy háromtagú szerkesztőbizottságot, ki is jött egy szám 70-ben, lényegében az maradt benne, amit az olvasók beszavaztak. Ebben a számban jelent meg először Petri, de mert a megjelenés elhúzódott, végül a Költők egymás köztben (a fiatalokat egybegyűjtő antológia Petri indulása szempontjából fontos, itteni önjellemzését és Vas István bemutató-ajánló szavait sűrűn idézik Petri értelmezői - V. Gy.) jelent meg előbb. Életemben akkor hallottam először Petriről, Tábor Ádám hozta a versét, Petri talán nem is tudta, hogy megjelent a Tiszta Szívvel-ben. Érdekes szám, könyvtárakban van belőle példány. Végül is hasznosan teltek az egyetemi évek. Egymást követték aztán a jó KISZ-bizottságok, míg végül az egész KISZ elhalt a bölcsészkaron, soha többé nem lehetett hatalmi tényezőként használni a diákok ellen. A kávéházakat viszont alaposan bezárták, és voltaképpen miattam. Ha akkor befogom a számat, feltehetőleg tovább üzemeltek volna.
MN: Térjünk rá a friss regényedre. Amikor az ezelőtti regényed, a Messiások megjelent, azt mondtad, hogy a Fogság után volt időd, elolvastad A Jövevényt, láttad, hogy problémák vannak vele, gondoltad, meg tudod jobban is csinálni, újraírtad. Az a gyanúm támadt, hogy hasonlóképpen lehettél most, ez előtt a könyv előtt A Jégmadárral, ami a kritikának inkább nem tetszett. Tekinthető úgy, hogy a könyv A Jégmadár valamifajta újraírása, vagy nincs ilyen közük egymáshoz?
SGY: Van közük egymáshoz. Az, hogy a kritika mit mondott, mit nem mondott, nemigen szokott befolyásolni, ez nem gőg, csak én szakmailag és a kritikusoknál szigorúbban működöm. Elolvastam megírása után jó pár évvel A Jégmadárt, érdekelt, hogy milyen, és kiderült, hogy strukturális és koncepcionális bajok vannak vele. Hadd vessek közbe itt valamit. Jó negyven éve ráébredtem, hogy egy írótól a szépirodalom két dolgot követel. Az egyik az, hogy alkosson szélsőséges, nagy jellemet, sőt olyat, amilyet még nem alkottak. A másik az, hogy alkosson szélsőséges, követhető cselekményt. Amelyik mű ennek a két feltételnek nem tesz eleget, kihullik az emlékezetből. Ez megfigyelhető a világirodalomban és a magyar irodalomban egyaránt. Hadd mondjak néhány példát. Rendkívül ritkán fordul elő az emberekkel, hogy megölik az apjukat, és feleségül veszik a tulajdon anyjukat. Ez annyira ritka, hogy gyakorlatilag nem szokott előfordulni. Ehhez még valamit hozzátesz Szophoklész: az ő drámájában Oidipusz megúszhatná, nem is kellene végignyomoznia azt a régi ügyet, de amikor már sejti, hogy ő maga a bűnös, akkor is végigmegy az úton, és az akaratlanul elkövetett bűnökért ő maga bünteti meg magát. Ilyen a valóságban nem fordulhat elő, csak a mesében. Az összes nagy jellem, aki megőrződött a kulturális tudatunkban, ennyire szélsőséges, és azokhoz az alakokhoz képest, amilyeneket korábban írtak, gyökeresen új. Például egy naiv olvasó falja a lovagregényeket, és elkezd azok szerint működni az életben, és a szolgája vele tart. Elképesztő túlzás, és lehet, hogy a kalandjai közül sok már unalmas lett mára, de ez a két alak, Don Quijote és Sancho Panza örökre megmaradnak az emlékezetben. Vagy egy másik figura: egy kutyatolvaj végigfecsegi az első világháborút, és nem tudni, valódi hülye vagy tetteti. Hasek előtt soha senki sem írt ilyet, utána persze elkezdték variálni, és Svejk segítségével a mai napig lehet művet írni. Mondhatok ilyet a magyar irodalomból is. Nem véletlenül írtam újra - Hubay Miklós is újraírta valamivel később - a Balassi Menyhárt árultatását, az első magyar komédiát. "riási szatíra, valószínűleg Bornemisza Péter írta, de nincs neve a szerzőnek, tarthatott a még élő főszereplő megtorlásától. Ez a rendkívüli alak Balassa Bálint rokona volt, állandóan elárulta a szultán kedvéért a császárt, aztán a császár kedvéért a szultánt, aztán megint, ide-oda állt, és közben mindig ugyanazt a birtokot kapta ajándékba az árulásért, Szatmárt. Ez a rendkívüli dráma áll a magyar drámairodalom hajnalán, vele kezdődik az írott drámai hagyományunk, meg a Magyar Elektrával, amely bizonyosan Bornemisza-mű. Ettől kezdve csupa szélsőséges jellem szerepel az összes jó magyar műben, és szinte mindegyik rendkívüli történet. Jókai, Mikszáth, Móricz és mindenki a két követelményhez tartotta magát. Annál szélsőségesebb történetet és vadabb jellemeket, mint A fekete városban, hogy úgynevezett realista művet mondjak, nehéz kitalálni. A Jégmadárra visszatérve, az a baj történt, hogy két regény cselekményét zsúfoltam benne össze. A történet legyen szélsőséges, de egyúttal követhető is. Ha egyszer beültetjük az olvasót a hintába, menet közben nem lehet a szomszéd hintába átlökni, mert leesik. Én sajnos ezt csináltam A Jégmadárban. Külön ötlet a hónaljhasadékos nő, és más súlyú történet a madárrá operált nő, a kettőt nem lett volna szabad egybecsúsztatnom, és csak az egyiket kellett volna megírnom. Ettől még megmaradt volna a világszatíra. A másik hibát a jellemmel szemben követtem el: nem lett jellegzetes karakter a főszereplőnő, akit átoperálnak, hanem hősileg volt működtetve, szimpatikus is volt szegény meg tragikus is, de nem lett emlékezetes alak. Az olvasókhoz nemigen jutott el a regény, noha szakmailag szép kritikákat is kaptam, sőt a Szépírók Díját is, de hát a lényegi baj felfedezése magára az íróra vár, ha tovább akar lépni. Bánkódtam, mert A Jégmadár tele van élvezetes részekkel, de hiába, ha az egész nem áll össze. Újra nem fogom írni, olyan, amilyen, nem lehet segíteni rajta. De az biztos, hogy a kettős művészi kudarcnak a tanulságait ebben az új szatírában le akartam vonni. Ennyiben A Jégmadár benne van a Feleségversenyben.
MN: Nem érzed úgy, hogy a szatíra mostanában magányos műfaj nálunk, miközben a helyzet olyan, hogy nehéz szatírát nem írni. Világos, hogy a magyar és világirodalmi múltból fontos volt neked Hamvas, Arany (A nagyidai cigányokat említi is a könyv), Bulgakovot is sejthetni.
SGY: Mindig nehéz szatírát nem írni. A modern korban, az utóbbi kétszáz évben bármikor lehetett remek szatírát írni Magyarországon, meg is tették sokszor. Petőfi, Arany, Madách. A civilizátor például isteni darab, kár, hogy nem szokták játszani, dramaturgiai értelemben Madách talán legtökéletesebb műve. Az Új Zrínyiász fergeteges. Említeni sem kell Karinthyt és a Kazohinia szerzőjét, Szathmári Sándort. Vagy Csurka kisregénye, a Miért rosszak a magyar filmek: szellemes szöveg. Ismerem egy lengyel változatát, egy emigráns lengyel író műve, az is jó, nincs magyar fordítása. Aztán Rákosi Gergely regénye, Az óriástök, kiváló mű, emlékeztet A tanú című film magyar narancsára. Örkény szatirikus vénája közismert. A szatíra nehézsége az, hogy a kis népek joggal érzik létükben fenyegetettnek magukat, ezért nehezebben szánják rá magukat az önbírálatra, mint a nagy népek. Az orosz írók Gogoltól kezdve nagyon erősek ebben a műfajban. Az, hogy oroszok lesznek, amíg a Földön emberi élet van, számukra nem kétséges. A lengyelek is többé-kevésbé így vannak vele, elég nagy nép. Amikor Gombrowicz ír egy szatirikus regényt, a Ferdydurkét, akkortájt születik nálunk a Prae. Nálunk Szentkuthy műve nem tört át, a lengyeleknél a Ferdydurke kultikus mű, mert ők nagyobbnak érzik magukat, nem is tartják magukat kelet-európainak. A történelem sokszor elbánt velük is, akárcsak velünk, mégis megvan bennük a nagyságtudat, és van önbizalmuk - ezt nevezem én pozitív nacionalizmusnak. Ebben sokat segített az emigrációban születő lengyel romantikus irodalom, ők még akkor is képesek voltak magukról ironikus műveket írni, amikor nem volt nemzetállamuk. Az őslengyel történelemről Juliusz Slowacki írt öngúnyosan, ezek a darabok nincsenek meg magyarul, sajnos. A magyar drámában nem találni olyan önironikus művet, mint például a Balladyna. A lengyelek sok mindent megcsináltak, amit mi nem. De hát a csehek is sok mindent megcsináltak, csak azt Magyarországon nem nagyon ismerik. Miroslav Krleza is nagyszerű szatírákat írt. Nálunk Nagy Ignác alkotta meg drámában a nagy szatírát a Tisztújítással. Amikor Szolnokon színházigazgató voltam, be is mutattam, a választási rendszerünk pompás karikatúrája mind a mai napig. Egy jó irodalom, pláne egy nagy irodalom, márpedig a magyar nagy irodalom, alapvetően egészséges képződmény, és minden megterem benne. Engem nem érdekel, kinek milyenek máskülönben a politikai nézetei, ha igazi író. Szabó Dezső Feltámadás Makucskán című regénye ma is remek. Kakuk Marci is nagyon jó alak, a magyar Svejk, holott Tersánszky nem tudhatta, Hasek éppen mit csinál. A magyar irodalom bővelkedik szatirikus művekben, más kérdés, hogy a kánonképző urak beemelik-e őket az aktuális sikerlistára vagy sem. De ha nem emelik be, akkor is ezeket fogják olvasni. Amiben a humor és a parodizáló szellem felcsillan, azt az emberek szeretik, Rejtő sem véletlenül népszerű.
MN: Ha már drámákról van szó, Weöres Sándor drámái, amelyekről szintén nem beszélünk eleget, nagyon közel vannak a te világodhoz. A kétfejű fenevad történelemképe mintha a felvilágosodás haladáselvű elgondolásainak paródiája volna, a felvilágosodás híres tézisdrámáját, a Bölcs Náthánt parodizálja a szöveg különös kedvvel.
SGY: Örültem volna, ha az ihletőm lehetett volna, de nem lehetett, be volt tiltva. Jóval azt követően olvastam, hogy abbahagytam a történelmi drámák írását. Weöres komédiája sokkal több, mint válasz Lessingnek, szerintem a legnagyobb magyar dráma, nem győzöm népszerűsíteni. Hatalmas vízió a magyar kétlelkűségről, sőt erről a fajta történelemről, és ez nem csak magyar specifikum. Mélységesen benne gyökeredzik a magyar nyelvben, hihetetlen, mit tud művelni vele. Egyelőre nincs meg az előadásához a színházi stílus. Vannak jó írók, akiknek minden szövegük ugyanolyan, ők önmagukból indulnak ki, én pedig - talán Weöreshöz hasonlóan, talán tanulva valamit tőle is - tulajdonképpen szinte sohasem önmagamból indultam ki. El kell találni az adott mű saját hangját. Nem mindegy, hogy egy zenemű a-mollban vagy h-mollban születik, akkor sem, ha a közönségnek fogalma sincs, milyen hangnemben van írva, és nincs is hozzá abszolút hallása, de valamit mégis megérez. A hangütést megtalálni és végig megőrizni a munka egyik legfontosabb része, és ha sikerül, a hangzás nagyon mélyen behatol a befogadóba. Weöres ezt tudta pazarul.
MN: Nem féltél attól, hogy az aktualitásra fókuszáló drámáid csakúgy, mint a társadalmi szatíráid beleragadnak az őket szülő pillanatba?
SGY: Ez nem jutott eszembe. Ha elkezdett foglalkoztatni egy ötlet, és legyőzte a többi lehetséges témát, kikövetelve a maga helyét, akkor igyekeztem a témában rejlő lehetőségeket minél teljesebben kiaknázni, mert ha nem sikerül, akkor jön más, a jó ötletemet sokkal jobban megírja nálam, és én hiába igyekeztem. Az aktualitásról szóló darab, a Zeitstück emlegetésében mindig lebecsülés van, olyan, mintha kabarétréfát írt volna az ember. Hát, ismerünk sok olyan kabarétréfát, amely túlélte a korát, és rengeteg olyan komoly darabot, amely nem élte túl.
MN: A közelmúltig mindig dolgoztál az írás mellett, néha több helyen, vezettél színházat, tanítottál. Most, hogy ez nincs, mivel töltöd a napjaid?
SGY: A nyugdíjat úgy tekintem, mint meghatározatlan időre szóló állami ösztöndíjat. Három évtizede kaptam utoljára ösztöndíjat Magyarországon, azt sem íróként, így aztán magam finanszíroztam az írói tevékenységemet. Nem tervezek regényt, két éve sem terveztem, a Feleségverseny darabnak indult, csak nem voltam képes aktív szereplőket rendelni a cselekményhez, ami drámában - legalábbis a számomra - kötelező. Ifjan sem akartam regényt írni, de előbb-utóbb beláttam, hogy nem fognak komolyan venni drámaíróként, ha nem írok valamilyen hosszú prózát. Kizárólag darabötleteim vannak most is, aztán hogy becsúszik-e egy-egy novella, az ihlet kérdése, azt nem lehet kalkulálni.
Interjúnkat Spiró György személyes kérésére illusztráció nélkül közöljük - a szerk.
