A fizikai színház nem új találmány, legalább annyira létező kategória, mint az extrém sport. Az angol physical theatre kifejezés azt a test fölötti uralomra épülő mozgásszínházat jelenti, amely időnként háttérbe szoríthatja akár a rendezést is. Horváth Csaba már sikeres koreográfus volt (Közép-Európa Táncszínház, alkalmazott koreográfusi munkák itthon és külföldön, saját darabok), amikor Fortedanse (azóta szimplán Forte) nevű társulatával új, ebbe a kategóriába sorolható színházi kísérletekbe kezdett. A tavasz ébredése című, 2007-es, nagy sikerű debreceni előadásuk óta kaptak hideget-meleget, míg az idei, Figyeljük csöndben a mozgását címmel ellátott, Beckett írásai (", azok a szép napok! és Godot-ra várva) alapján készített darabjukkal sikeressé nyilváníthatták a kísérletet. Horváth Csaba koreográfussal, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tavaly indult fizikai színházi rendező-koreográfus szakának osztályvezető tanárával ennek apropóján beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Sokat nyúztak a fizikai színház kifejezéssel, meg hogy miért kellett elkülöníteni ezt a színháztól vagy a tánctól.
Horváth Csaba: Nem vagyok kibékülve az elnevezéssel, de ez egy létező fogalom, és akkor már legyen ez, ráadásul az egyetemi szakot is ezen a néven indítottuk. Tulajdonképpen nincs vele különösebb bajom se, de nem forszírozom, hogy túl legyen misztifikálva. A fizikai színházi szak meg egyébként nem valami különleges dolog, ami eddig még nem volt, mert egyrészt ez nem igaz, másrészt meg már annyira összemosódnak a műfajok közötti határok, hogy az is lehet fizikai színház, amikor tényleg semmit nem csinálnak az előadók a színpadon, csak egy helyben állnak és beszélnek. Mert a mozdulatlanság is lehet egyfajta fizikai jelenlét. Engem egyre kevésbé érdekel, hogy megfeleljek a műfaj követelményeinek, de nem zavar a kifejezés.
MN: Azért jól bekavartál ezzel a meghatározással - és ráhúztad a társulatodra is.
HCS: Így van, zavarban is vannak tőle az emberek, és azt gondolják, hogy most itt valami óriási dologról van szó, amiről egyébként lehet, hogy szó van, de nincsen tudatos cél, semmi olyan, hogy most műfajteremtés történik. Az én alkotói munkám esetében arról van szó, hogy igyekszem jó előadásokat létrehozni, olyanokat, amilyeneket elképzelek.
MN: A fizikai színházi szakra miért volt szükség?
HCS: A felvételi alapvetően a Színművészeti Egyetem amúgy is kötelező felvételi elvárásaiból lett összeállítva, de ide koreográfiát is kell hozni, és legfőképp a diákok személyiségére és kreativitására vagyunk kíváncsiak. Hogy mi lesz belőlük, ha végeznek, még se ők, se én nem tudjuk, de van négy évünk azért. A képzés úgy épül fel, hogy erőteljes a hangsúly a táncoktatáson, a koreográfusi kreatív gyakorlatokon, a színészmesterségen és a zenetanuláson. Komplex és nyitott képzés, sok mindenre használható, de mégsem az a "mindent bele leves".
MN: A táncosképzés mely hagyományai alapján tanítotok?
HCS: Főleg a kortárs tánctechnikák vannak előtérben. Gál Eszter, illetve Lőrinc Katalin tanítja őket most táncra, én pedig úgymond táncmesterséget tanítok, koreográfusi, fizikai helyzetgyakorlatokat. Komoly zeneelmélet és -gyakorlat is van, amit Faragó Béla és Bagó Gizella tart kézben, a színészmesterséget Lukáts Andor oktatja, közben Fuchs Líviától tanulnak tánctörténetet, táncelméletet.
MN: Társulatoddal, a Fortéval hogyan alakult az utóbbi években a "műfajhoz" való igazodás? Mintha kezdenél átmenni koreográfusból rendezőbe.
HCS: Szakmai berkekben nem számítok rendezőnek, úgyhogy ne is aggassuk rám ezt a titulust, jobban érzem magam a koreográfusi szerepkörben, bár a táncosszakmában meg inkább kezdenek elfelejteni. A senki földje nem rossz hely, de nem gondolom, hogy ezeken az előadásokon keresztül, mondjuk a kezdeti koreográfiáimtól a színházi munkáimon át a mostani előadásokig, valamiből valamivé lettem, hanem inkább ezeknek az előadásoknak a létrehozása formál engem is éppen olyanná, vagy olyan dolgok iránt érdeklődővé, ami ott zajlik. Nincs olyan, mint a népmesében, hogy a szegény fiú elment szerencsét próbálni és király lett belőle.
MN: Lesz-e rezidens társulat valahol a Forte?
HCS: Nyilván minden vágyam, hogy egy kicsit könnyebb legyen nekünk, de azért a függetlenség megtartása fontos. Nehéz ügy ez, sőt egyre nehezebb, az anyagi helyzet miatt, amivel nem mondok semmi újdonságot, mert mindenki anyagi gondokkal küzd a független színházi világban, viszont néha tényleg úgy érzem, hogy nem jutunk egyről a kettőre, és sajnos itt nem a havi huszonöt előadásra gondolok, hanem arra a havi kettőre. Azt gondolom, megtaláltam egy számunkra ideális társulati, közösségi formát, amin belül nagyon intenzíven és jóérzéssel tudunk alkotni. A társulat magja elég régen ismeri egymást, a Színművészeti Egyetemről érkeztek egy osztályból, de ettől függetlenül úgy érzem, hogy most a közel három év után összeforrtak, nyilván az előadásokon keresztül, és egy erőteljes szellemi tudást szívtak magukba, túl a technikai felkészültségen. Ennek az eredménye a legutóbbi Beckett-bemutatónk.
MN: Már az egyik előző, Csak a felhők című előadásotokban is foglalkoztatok Beckett-szövegekkel.
HCS: Nem volt megmutatni akarás, mert Beckett él, tőlünk függetlenül is. Viszont nagyon alkalmasnak tartom, hogy megszólaljon azon a nyelven, amin mi próbálkozunk létrehozni előadásokat. Nagyon szeretem az ilyenfajta abszurdot, bár nem értem, miért mondják Beckettre, hogy abszurd, amikor véresen komoly, formailag pedig annyira szigorú, ha csak az instrukcióit nézi az ember, mint egy partitúra, mintha egy kottát olvasnál, a sorbeosztással, a zárójeles megjegyzésekkel együtt. Számomra szinte zene, maga a forma, miközben a gondolati síkja is nagyon lényeges, és szerintem táncot lehet úgy komponálni, mint zenét, ezért rokonságot érzek vele.
MN: A két darabnak végül a szándékoddal ellentétben két külön bemutatója lett a Trafóban. Vajon nem bírna végignézni a közönség egy négyórás darabot?
HCS: Bízom abban, ha valami erős és életképes, és a jelen pillanatban meg tud olyan módon szólalni, hogy varázslat legyen belőle, akkor lehet négy-öt órás előadásokat csinálni, ami nem arról szól, hogy provokáljuk a közönséget.
MN: Mitől függ, hogy táncos vagy inkább "színházi" egy darabod?
HCS: Mindig az adott anyag függvénye, és hogy mit akarok belőle csinálni. Nem arról van szó, hogy amikor beszélünk és mozgunk, az azt jelenti, hogy... Egyébként Beckett zseniálisan megfogalmazza, hogy a jelentéstelenség nagyon fontos dolog, tehát nem azért van egy mozdulat egy adott verbális jelenet közben, hogy jelentéssel bírjon, hanem azért, mert ott helye van.
MN: További bűneid is vannak, például színészként jelentél meg tavaly Zsótér Sándor Hamletjében.
HCS: Na, ezért kaptam rendesen. Elvállaltam, mert egy nagyszerű rendező kért fel egy izgalmas szerepre. Nyilván megijedtem, legfőképp a szövegmennyiségtől. Egyáltalán nem volt gyakorlatom abban, hogy kell megtanulni. Táncos koromban nem beszéltem sokat, de tíz évvel ezelőtt az Új Színházban Játszottam a Novák Eszter rendezte Tréfa, szatíra, irónia és mélyebb értelem című darabban, illetve a Merlin Színházban Magács László Csongor és Tünde-rendezésében Balgát, és ott is beszéltem, igaz, angolul. De ettől még nem vagyok színész.
MN: Szerencsém volt, hogy Hamletet mindig ilyen bizonytalan figurának képzeltem.
HCS: A rendező koncepciója az volt, hogy Hamlet egy társulat vezetője legyen, és nyilván innen talált rám. Megtanultam a szöveget, és nagyon erőteljesen fogta a kezem, megteremtette azokat a szituációkat, amiket ő elképzelt, de azon belül maximális szabadságot adott.
MN: Te adsz ekkora szabadságot a színészeidnek?
HCS: Nem, de az más helyzet, és hozzátartozik a társulat fejlődéséhez, hogy mindig igyekeztem, főleg formailag, szigorúan behatárolni a színészt. Most egyre nagyobb szabadságot merek adni nekik, mert egyre tudatosabbak.
MN: Évi két bemutatótok van. Nem sok ez, ahhoz képest, hogy milyen keveset játszotok?
HCS: A lehetőségek mellett nem lehet elmenni, de ez nem arról szól, hogy folyamatosan kompromisszumokat kell kötnöm, hanem hogy ami vállalható, az oké. Vagy, ami kedves nekünk, illetve a profilunknak megfelel, annak igyekszem eleget tenni, pont, mert kevés a fellépési lehetőség, és szeretném, hogy mindig dolgozzanak a színészek, ráadásul folyamatosan tréningezünk. Próbáljuk az előadásokat is, az Isteni vidékeket, a Kalevalát, a két Beckettet, meg tavaly még játszottuk A tavasz ébredését. Tehát öt előadás áll a lábán.
MN: Nyáron merre dolgoztok?
HCS: Gyuláról kaptunk felkérést az Erkel-év kapcsán, hogy Erkel Sakkjáték című fenn nem maradt művét csináljuk meg. Vannak róla dokumentumok, valamennyi megmaradt a szinopszisból, és fantázia alapján készítünk egy reprodukciót Erkel legkevésbé ismert zongoradarabjaira. Aztán a West-Balkánban is lesz színház állítólag a következő évadtól, oda is kaptunk egy felkérést.
MN: Vállalsz még alkalmazott koreográfusi munkát?
HCS: Ritkán, mert sok energiát vesz el a saját társulatomtól. Most Zsótér Sándor hívásának tettem eleget, és a Chicago című, most bemutatásra kerülő darabban készítek koreográfiát a HoppArt Társulatnak. Itt például autentikus folklór lesz a mozgásanyag, úgyhogy muszáj lesz előszedni a régi dolgokat.
MN: Távlati tervek?
HCS: Annál távlatibb tervünk, hogy rendszeresen játszhassunk valami helyen, jelenleg nincs.
