Magyar Narancs: Eredeti szakmája genetikus. A pályát kényszerűségből, szamizdatterjesztés miatt kellett elhagynia.
Ljudmila Ulickaja: Ez egy csodálatos foglalkozás, így hát törvényszerűnek érzem. A genetikának minden emberhez köze van, akár tud róla, akár nem. A Kukockij eseteiben kifejezetten a genetikusmúltamra építek, elképzelhető, hogy egyszer még visszatérek a témára.
MN: Mennyire befolyásolja a kritika?
LU: Nagyon kevés az igazán jó irodalomkritikus. Amikor kapok egy jó minőségű kritikát - ami ritka -, akkor jobban érdekel a dicséret-nél az, ami kritikai. Szoktam olyan szemrehányásokat, ellenvetéseket kapni, melyekkel egyáltalán nem tudok egyetérteni. Néha viszont nagyon figyelmes olvasók, irodalmárok találnak bizonyos hibákat. Volt, hogy összekevertem valami dátumot, előfordultak szövegszerű tévedések is. Ez elkeserítő, igyekszem gyorsan javítani. Számomra sokkal fontosabb annak a kevés, közeli embernek a véleménye, akik még a publikálás előtt elolvassák a könyveimet, mint a kritikusoké. Az egyik legfontosabb kritikusom a férjem. Jó nyelv- és stílusérzéke van.
MN: Hogy tud két, egészen más területen alkotó művész harmonikusan együtt élni?
LU: Szeretjük egymás munkáját, tetszünk egymásnak. Mindig is sokra becsültem, amit csinál, óriási művészi tehetség van benne. Ha az élet úgy hozta volna, hogy más felesége vagyok, lehet, hogy nem is lett volna belőlem semmi. Amikor rossz kedvem van, és nem megy az írás, egyszerűen beülök a műtermébe, és csak nézem a képeket.
MN: Maga világhírű lett. Ezt hogyan lehet feldolgozni egy férfinak?
LU: Nem gondolom, hogy egyszerű volt neki, meg kellett emésztenie az új, váratlan helyzetet, de sikerült. Egyébként is: vannak a világnak olyan részei, ahová Ulickajaként érkezem a férjemmel, és vannak olyanok, ahová a feleségeként. Van két vagy három olyan könyvem, melynek borítóján az ő festménye található. ' nonfiguratív művész, konkrét illusztrációkkal nem foglalkozik. Volt egy nagyon érdekes közös projektünk. A Kukockij eseteit kilenc évig írtam. Először ceruzával, aztán tollal, majd írógéppel, végül számítógéppel dolgoztam. Amikor végre elkészültem, ezt az egész, különböző "módszerekkel" készült kéziratot megmutattam a férjemnek, és megállapítottuk, milyen ér-dekes, hogy ez alatt az idő alatt a kézírásról az egész világ áttért a számítógépre, és ez ebben az egyetlen könyvtestben érvényesül. Ez őt inspirálta, és a kézírásos oldalakat felhasználva dolgozni kezdett, így a könyv bemutatója és az ő kiállítása egybeesett. Mindenki a maga dolgát mutatta be, és mégis összefüggött.
MN: Úgy tűnik, a Nyugat fogékonyabb a művészetére...
LU: Az utóbbi időben erősen csökkent az orosz irodalomra irányuló figyelem. Németre, franciára, olaszra és hollandra rögtön lefordították a könyveimet, amint elkezdtem publikálni, de itt, Kelet-Európában csak az utóbbi két évben figyeltek rám. De végre aláírhattam egy litván és egy lett szerződést is. Ez azért nagyon fontos, mert minél közelebb van térben Oroszországhoz egy ország, annál kisebb az érdeklődés és az igény, hogy lefordítsanak valamit. Örülök, hogy Kelet-Európában is sikerült megjelennem. Talán a művészet segítségével sikerül azt az elidegenedést egy kicsit legyőzni, amit az elmúlt tizenöt év politikája okozott.
MN: Bármerre jár a világban, mindig politikai állásfoglalásra kényszerítik.
LU: Utálom a politikát, egyál-talán nem foglalkozom vele. Ha rajtam múlna, soha nem nyilvánítanék véleményt politikai kérdésekben, de sajnos ez néha elkerülhetetlen. Bárhová megyek külföldön, kicsit úgy tekintenek rám, mint az orosz nép szócsövére, mindig feltesznek aktuálpolitikai kérdése-ket. Nem foglalkozhatok azzal, hogy ez zavar-e, a munkám részének tekintem, és igyekszem őszintén válaszolni. De a saját, egyszemélyes véleményemet mondom, senkit nem képviselek.
MN: A Médea és gyermekei a Krímben játszódik. Használja a krími nyelvjárást?
LU: Sajnos a krími nyelvjárás már nem létezik. A második világháború után a krími lakosságnak több mint a felét - mind a tatár, mind a görög és a német koló-niát - kitelepítették. Ukrajnából és Közép-Oroszországból hoztak embereket a helyükre. A tősgyökeres krímiek ma már kisebbségben vannak. Gyerekkoromban, mikor a nyarakat itt töltöttem, egyáltalán nem voltak errefelé tatárok, sőt arra sem kaptak engedélyt, hogy keresztülutazzanak. Ám történt egy örvendetes esemény mostanában: a tatárok visszatértek. Az utcán nap mint nap újra hallani tatár szót. Ez azonban egy egészen más nyelv, természetesen nem értem, éppolyan idegen számomra, mint a magyar.
MN: Többen az újrealista próza képviselőjének tartják.
LU: Mondtak már rám mindent, az újrealistától az újszentimentalistáig. A kategóriák sosem fontosak. A lényeg, hogy az olvasókban volt valami éhség a magánélet, a magánember témái iránt, ami engem a leginkább érdekelt. A szovjet ideológia azt tanította, hogy a magánembernél sokkal fontosabb a közérdek, legtöbbünk ebben nőtt fel. Ám ez egy hazug struktúra, hiába verték bele a fejekbe. Mivel soha senki nem nyilvánította ki, nem írta ki a falakra, hogy az egész világ alapja az egyes ember, erről most újra beszélni kell, a művészet nyelvén. Nem a közösségi életre vonatkozó lózungoktól jó a világ, hanem a személyestől. Az egyéni jóság-tól, erkölcsösségtől, tisztességtől. A közösségi ember felelőtlen, a magánember viszont felelősséggel viseltetik az iránt, amit csinál. Ez ilyen egyszerű.
Karafiáth Orsolya
