„Afelé kell menni, ami még nincs” - interjú Kemény Lilivel

Most készül diplomafilmje, a Zsibvásár, egy kosztümös krimi a lesújtó hazai szellemi közállapotokról. A jelen költőjét, a jövő filmrendezőjét tanulmányairól, apjáról kérdeztük.

Magyar Narancs: Azt mondtad, egész nap vágtál. Min dolgozol?

Kemény Lili: Most végeztem el a filmművészeti egyetem filmrendező BA képzését, épp a diplomafilmemet vágjuk.

MN: Kinek az osztályába jártál?

KL: Szász János és Janisch Attila 6×6 nevű kísérleti osztályába. Hat (esetünkben a hatból hét lett, de a név maradt) rendező, operatőr, forgatókönyvíró, gyártásvezető, vágó, hangmérnök jár egy osztályba. Sok a közös óránk is, de ami miatt tényleg nagyszerű ez a konstrukció, az az, hogy az osztályon belül alakulhat ki minden vizsgafilm stábja. Így nem kell mindenkit, akivel dolgozni akarsz, a világ végéig üldöznöd, amíg elvállalja a filmedet szívességből a sok egyéb munkája mellé. Az évfolyam filmjei közös munkák, közös vizsgák. De én azért ragaszkodom ahhoz, hogy magam írjam a filmjeimet.

MN: Új utat találtál magadnak ez alatt a három év alatt?

KL: Ez a három év teljesen felforgatta az életemet.

MN: Honnan hová került a fókusz? A költészetről a filmre?

KL: Igen, bár a hosszú távú tervem vegyíteni a kettőt.

MN: Egyszerre költőnek és filmrendezőnek lenni?

KL: Igen. A 60-as, 70-es években elég sokan tudtak saját filmnyelvet létrehozni, bár ezt a szót nem kifejezetten szeretem. A filmjeik kizárólag ezen a filmnyelven, erről a filmnyelvről szólnak, mégis állati izgalmasak, tele vannak sorsokkal és gondolatokkal. Most a „történetmesélés” a mindenható varázsszó. Számomra viszont a történetmesélés nem cél, hanem eszköz. Olyan jó Buñuel, Bergman, Tarkovszkij filmjeit nézni, amikben nemcsak cselekmény van, hanem esemény. Jelenség. Jelenséget létrehozni és lefilmezni pedig versíráshoz hasonló munka.

 

Fotó: Németh Dániel

 

MN: Mi a baj a filmnyelv szóval?

KL: Az, hogy amit a plánokkal, a tempóval, a színekkel, a kameramozgásokkal lehet közölni, annak nincs egzakt nyelvtana. Amit filmnyelvnek szokás nevezni, versszerű működés. Asszociatív, személyes, katartikus.

MN: Miről szól a vizsgafilmed?

KL: Egy lepukkant, aljas, ronda eklektikát akar megjeleníteni félig színházi jelmezekkel, díszletekkel. Egy kilencszereplős hatalmi parabola szervilizmusról, önteltségről, mániáról, elzárkózásról, lopásról, zsarolásról pörgős, fordulatos cselekménnyel, nagyon rövid jelenetekben. Van egy zsarnoki anya, akit a családja elkezd szolidan utálni, ekkor jön egy nevelőnő, akiben van némi poten­ciál, a család pedig asszimilálja, betanítja, betöri, végül beülteti a diktátori székbe, az anya helyére. Azzal az egyszerűséggel, ahogy egy libikóka billen át. A megoldás nélküli krimi megoldása, hogy nem létezik zsarnok nép nélkül, hisz a nép legitimálja a zsarnokot. A népnek mindig lesz diktátorvágya, és azt a diktátort helyezi maga fölé, akitől több előnyt remél. Ennyiben a film tértől-időtől független, mégis a mai szellemi közállapotokat igyekszik leképezni. Lopások körül forog, ez alatt a plágiumot, a korrupciót, az energiavámpírkodást, a szavak kisajátítását ugyanúgy értem. A család gyanakvó, gyűlölködő, szűk látókörű. Sosem mennek a falakon kívülre. Ez pedig még az előzőnél is tágabban érthető probléma.

MN: Miért?

KL: A kortársaim elképesztő apá­tiával viseltetnek a közélet iránt. Tehetséges, ragyogó, intelligens osztálytársaim, akik nálam lényegesen magasabb szinten foglalkoznak már a filmezéssel, sem mind követik a napi eseményeket, pláne a politikai folyamatokat. Most kaptunk fejenként hárommillió forintot a diplomafilmjeinkre, de a pályázást a taná­raink bonyolították le helyettünk. Mi pedig úgy teszünk, mintha minket nem érintene a kultúrafinanszírozás, az oktatás- vagy a szociálpolitika. Az egyetemen minden bizonytalan. Tudjuk, hogy hajszálon függ az intézmény sorsa, de fogalmunk sincs a konkrét esélyekről. Amíg nem jön meg például a kancellár, azt sem tudjuk, elindul-e a mesterszak, amire az osztálytársaim nagy része és én is feltesszük a következő két-három évünket.

MN: Ennél már csak az lesz rosszabb, ha elvégezted az egyetemet, ott állsz „kész” filmrendezőként, van filmterved, kapsz is rá pénzt, majd befagyasztják az összegeket, és áll a produkció. Már ha egyáltalán kapsz támogatást.

KL: Az előttünk járó osztályok, Enyedi Ildikó és Gothár Péter osztálya már az egyetemi évek alatt is végig a független, low-budget filmezésre készültek. Csodaszámba menően profi filmeket hoznak létre szinte barkácsmódszerekkel, szinte pénz nélkül. A mi tanáraink máshogy gondolkoznak erről, és minden lehetőséget megadnak nekünk, hogy valóban filmes körülmények között tudjunk dolgozni, legalább addig, ameddig az iskola véd. Én három év után tudok irányítani egy ötvenfős
stábot, tudok használni egy közepes méretű eszközparkot, tudok felelősséggel számolni olyan pénzösszegekkel, amik magánemberként nem kerülnének a kezembe. De ha kikerülök, nem egyhamar lesz olyan, hogy ötven embert irányíthatok, hiszen ha egy petákot sem fizetek a stábnak és a színészeknek, akkor is etetni, szállítani kell őket, és már ezek horribilis összegek. És akkor majd nem kapom meg ingyen a méregdrága eszközöket, tehát jöhet az egylámpás, Canon fényképezőgépre forgatós módszer, és megint szívességből fog dolgozni a sminkes és a fahrtmester. Tehát végeredményben ugyanoda jutunk, mint az a két osztály, amelyik már az egyetemen is ezt gyakorolta.

MN: Ha végzel, meg fogsz birkózni azzal, hogy pénzt szerezz a filmedre?

KL: Vajna rendszerével nem az a baj, hogy amerikanizált, hanem hogy kizárólagos. Arra most nincs pénz, hogy az ember kísérletezzen. És még ez sem feltétlenül baj; az egyik osztálytársam, Badits Ákos házakat omlaszt össze és tükrökön át röpteti a kamerát a saját otthoni gépén, egyedül egy olcsó szoftverrel. Több millió forintot érő trükköket tud megcsinálni a semmiből. Efelé megy a filmezés, tehát hamarosan talán nem is kell majd nagy pénz, csak a történelmi drámákra.

MN: A művészet két ágával foglalkozol egyszerre, az egyik nagyon közösségi, a másik nagyon egyéni. Hogyan lehet ezt összehozni?

KL: Két dolog miatt könnyű az egyeztetés: szeretek kollegiális viszonyban lenni, élvezem az olyan kapcsolatokat, amik abszolút szakmai keretek között jönnek létre. Mindenki csak a legösszeszedettebb verziót mutatja
magából. A másik, hogy egymás alapanya­gának tekintem a filmezést és az irodalmat. Például tizenkilenc évesen Érd felsőn egy lámpákkal telepakolt kertben bulijelenetet forgatsz húsz vacogó statisztával, miután lement a nap, és akkor egyszer csak megjön Für Anikó, akit neked instruálnod kell. Ez kiváló irodalmi alapanyag, mert a léted függ tőle. Megsemmisülsz, vagy helytállsz. Megéred-e a napfelkeltét.

MN: Ha nem semmisülsz meg, akkor az egy első stáció, hogy filmrendezővé válj?

KL: Igen, ez az eufória. De ha nem sikerül, nem bírsz el a gépezettel, maga alá temet a rengeteg dolog, amire figyelned kell, akkor az tényleg horror. Alig tudja az ember lelkileg újraépíteni magát egy ilyen helyzetből. És ez persze még nem rendezés, ez még csak túlélés.

MN: A költészetből ma nem lehet megélni. El tudod-e képzelni az életedet úgy, hogy mást kell csinálnod?

KL: Persze. Nagyon szívesen rendeznék reklámot, szappanoperát, vagy írnék sorozatot, ezekből lehet a legtöbbet tanulni. Ha egy ilyen nagyon szigorú rendszerben kell teljesítened, rutint szerezned, az csak épít. Aki azt hiszi, hogy nem, az túl sokat gondol magáról.

MN: Kinek írsz verset?

KL: A versírásban az a játék, hogy olyan hosszabb-rövidebb félsorokat keresel, amikben szilárd maggá sűrűsödik a nyelv. Egy-egy jól eltalált, pontosan szerkesztett mondat, mag, ha bekerül egy olvasó fejébe, mert pont olvasta, pont jókor olvasta, pont meg is je­gyezte, akkor úgy működik, mint egy vírus. Hozzácsatolódik saját élményekhez, saját gondolatokhoz, befészkel az emberbe. A Ma­da­ramban szerintem körülbelül húsz ilyen pont van. A Magyarázatok M. számárában, mondjuk, hetven. Annak írok, aki véletlenül pont olvassa, véletlenül pont meg is jegyzi, és másnap ott dübörög a fejében az a félsor. A vers többi része a nélkülözhetetlen segítség, felvezetés, körítés a félsorhoz. A félsor nyit ki téged ahhoz, hogy a vers megváltoztassa az életed. Annak írok, akivel ez véletlenül megtörténik.

MN: Ha az ember apja híres költő, az gátolja vagy segíti a költővé válásban?

KL: Létezik jó pár olyan vers a világirodalomban, ami jobb, mint az apám verseinek
átlagminősége, de nem tudok olyan költőt mondani, akit összességében nagyobbnak
tartanék, mint őt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ő a legjobb költő a világon, de nincs olyan költői életmű, amit én mélyebben értenék, mint az apámét. Értelemszerűen meghatározza az ízlésemet és a látásomat, hogy ő nevelt fel, még ha szerintem nem is
hasonlítanak a verseim az övéihez. Behoz­hatatlan előny, hogy a kezdetektől nyitva volt számomra egy ilyen szelíd, de nagyszerű költői világ. Nincs mindenkinek saját költője,
akinek az értésére születése óta trenírozva van. Az első nem házi költő, akit önerőből megértettem kamasz koromban, Lovasi András volt.

MN: Hogy lehet ezt összeegyeztetni egy mindennapi apaképpel?

KL: Sehogy. Nagyon ritkán van köze az apámnak az apám költészetéhez. Ha a kettő egy pillanatra egybeesik, az nagyon durva szerepkonfliktushoz vezet bennem. De mivel az ő költészetét értem, és ezért ezt fogadom el a legjobban, van, amiben abba az irányba megyek, mint ő. Például én is azt gondolom, hogy vannak olyan dolgok, amik nem közérdekűek, és nem tartoznak az olvasóra.

MN: Hogy értsük ezt?

KL: Nem akarok olyan dolgot leírni, ami az olvasónak nem érthetőbbé, gazdagabbá vagy tágasabbá teszi a létét, hanem simán undorítónak vagy viccesnek találja, és az idejét sem akarom húzni olyasmi ismételgetésével, amit amúgy is tud. Mert az nem segít neki.

MN: De a költészet célja nem az, hogy segítsünk az olvasónak, hanem talán pont az, hogy a legbelsőbb trutymót közzétegyük, s épp ezzel segíthetünk, nem? Így az olvasó talán tud azonosulni.

KL: Attól még, hogy igazi és fájó és hamisítatlan trutymó, sajnos nem lesz feltétlenül érdekes. A segítést úgy értem, ahogy engem meg szokott segíteni egy előtoluló verssor. Soha nem akkor hat, amikor először olvasom, akkor hat, amikor a memóriám feldobja valamilyen szituációban. „Most tél van és csend és hó és halál.” „És ha neked ez nem képez művészetet Kedves Ernő: hát akkor nem művészet.” „Nem új dolog meghalni a földön, és nem újabb, persze, élni sem.” „Április a kegyetlen, kihajtja az orgonát a holt földből, beoltja az emléket a vágyba, felkavarja esőjével a tompa gyökeret.” „Könnyű vagyok, az ág felfelé hajlik alattam, s már rég az égbe ragadott volna, ha nem én volnék az a kő, aminek időnként le kell hullania a szívetekről.” „Ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.” „Ha mégis remélsz, válassz más kukacot. Szép volt kiválasztottnak lenni, de most már szeretnék szárítkozni, mászkálni a napon.” Nekem ilyenek segítenek. Ezekből a mondatokból én nem tudok meg semmit Szymborska, Jeszenyin, Petri, Eliot belső trutymójáról. Ezek az én belső trutymóim strukturálásában segítettek nekem, és segítenek a mai napig.

MN: De Babits azt mondta, hogy csak én bírok versemnek hőse lenni.

KL: Jó, de ki kell érdemelni, hogy te légy a hőse valaminek. A versírás keresés, rakosgatás, szerkesztés. A munkád végeredményét közlöd, nem azt, ami „kifolyik belőled”. A munkád a személyes, az vagy te, hogy a végtelen lehetőségek közül mit találsz meg.

MN: Akkor te nem osztod azt, hogy már mindent leírtak.

KL: Persze mindenhol jártak már előttünk zsenik, de ha szigorúan magadba nézel, és végiggondolod, hogy mi az, ami a te érzésed és a te mondatod, amit nem ezek a régi zsenik adnak a szádba, akkor megtalálod azt, amit még nem írtak le előtted. A Földön telik az idő. Fontos, hogy 21. századi irodalmat hozzunk létre, olyat, ami még nincsen, ne pedig azt kotorjuk elő, ami már ezer éve létezik, és azt tuszkoljuk be a 21. század díszletei közé. Afelé kell menni, ami még nincs.