Amikor elfogyott a történelem – Magyar játékfilmek 2015-ben

  • Kovács Bálint
  • 2015. december 31.

Film

Minden bizonnyal a Saul fia éveként emlegetik 2015-öt a jövő filmtörténetírói, most viszont – míg frissek az élmények – még másról is lehet beszélni.

Az Arany Pálmát Cannes-ból a Dheepan – Egy menekült története hozta el és nem Nemes Jeles László filmje – ez pedig világos üzenet a magyar filmipar felé. Noha Jacques Audiard műve teljesen izgalommentes formailag és vizuálisan, ha összehasonlítjuk a filmnyelvet mesterien beszélő Saul fiával, ám mai, fontos problémát boncolgat. És amivel Audiard hódít, az lényegében teljesen hiányzik a Vajna-korszak filmjeiből.

Csak egyetlenegy olyan nagyjátékfilmet mutattak be, amely megfelelt ennek a feltételnek: a Veszetteket, Goda Krisztina filmjét. Hiába igyekszik a rendező és Divinyi Réka forgatókönyvíró elhatárolódni attól, amiről a film szól – azzal, hogy sem a cigány, sem a rasszista szavak nem hangzanak el benne –, akkor is a mai Magyarországra jellemző problémákat fejtenek ki a történetben. A Veszettek a Jobbik megerősödését, a Betyársereg vagy a Magyar Gárda létrejöttét, a cigánygyűlölet elterjedését magyarázza dramatizált formában – ha nem egyedüli induló lenne, talán kevésbé tűnne nagy veszteségnek, hogy csak egy sematikus és kiszámítható, bár izgalmas szociálpszichológiai tanmese.

Veszettek

Veszettek

 

 

 

A kortárs kérdésektől való tartózkodásnak mintadarabja Fekete Ibolya nagyon szerethető, vizuálisan is jópofa megoldásokat használó Anyám és más futóbolondok a családból című filmje, amely – nélkülözve az eredeti meglátásokat – végigveszi a huszadik század minden nagy eseményét. Vagyis majdnem végigveszi: mert a rendszerváltáskor, akár ollóval vágták volna el, hirtelen vége szakad a történetnek. Mintha tényleg elfogyott volna a történelem.

Mindez komoly hiányérzetet kelt abban, aki kekec módon azt szeretné, hogy az idén bemutatott, csaknem húsz magyar játékfilm kicsiben leképezze a világ filmművészetét. Az utóbbi évtizedek legnagyobb filmsikere, a Saul fia például még annyira sem akarja mához kötni a soá eseményeit,  amennyire a holokausztfilmnek nevezett „műfaj” darabjai szokták. Egyáltalán nem tágítja ki a teret vagy az időt – és épp ettől a szélsőséges zártságtól válik különlegessé.

Gárdos Péter Hajnali láza szintén nem rendhagyó holokausztfilm, a rendező saját regénye alapján rendezett, a könyvnél jelentősen jobb filmje a haláltáborok felszámolása után játszódik, de újra csak kerítés mögött, a felépülést elősegítő túlélőtáborokban. De újszerű élményről ezúttal nincs szó, bár a sem nem különösebben egyedi hangú, sem nem túl erőteljes szerelmi történetben akad néhány olyan megállapítás, ami végeredményben érdekessé teszi.

Hajnali láz

Hajnali láz

 

Szerencsére idén is túlsúlyban voltak az általános igazságokat pedzegető filmek az önmagukon egyáltalán nem túlmutató szórakoztatóipari alkotásokkal szemben. Az év legjobb filmjei is ebbe a kategóriába tartoznak: a Liza, a rókatündér például semmit nem akar elmondani a világról, amelyben élünk, de a végeredmény ettől még kifejezetten erős. A vizualitásra és az univerzumteremtésre hihetetlen precizitással odafigyelő Ujj Mészáros Károly első egész estés  sztorija egyedi, különleges, egyszerre vicces és drámai. A rendező jól eltalálta azt a sávot (a kiemelkedő nézőszám is ezt mutatja), ahol a műfaji elemek a helyükön vannak, de azért elfér nem kevés szerzőiség is. A Liza… majdnem vegytiszta romantikus fekete komédia, de végig átszövi az igaz szerelem iránti vágy okosan és rétegzetten kifejtett metaforája, így a végeredmény több, mint  mesterien elővezetett, puszta cselekménymesélés.

Ha másban nem is, hatásmechanizmusában hasonló Szász Attila Félvilága (amely, ki tudja, miért, mozi helyett végül csak tévében látható). Bár fő itt is a történetmesélés hangsúlyos – a századelő leghíresebb magyar luxuskurtizánjának meggyilkolásáról –, azért fontos a mögöttes tartalom átadása, a jó és a rossz emberek megítélésének relativitásáról, a vallási dogmák célokhoz rendeléséről. És a Lizához hasonlóan itt is roppant erős az atmoszférája az aprólékosan felépített, látványos saját univerzumnak.

Liza, a rókatündér

Liza, a rókatündér

 

Horváth Lili Szerdai gyerekében a szocióvonal legalább annyira előtérben van, mint a történet; ez a film áll a Veszettek mellett a legközelebb ahhoz, hogy a mai Magyarországról fogalmazzon meg erős állításokat, bár a nevelőintézetben felnőtt lány próbálkozása, hogy kitörjön a nyomorból, a szeretettelenségből, inkább örök érvényű problémákról beszél. Kár, hogy a mikrohitelből mosodát nyitó fiatal nő története nemigen tud továbbjutni néhány – igaz és fontos, de azért – közhelyes megállapításánál.

A Parkoló, Miklauzic Bence belvárosi neowesternje különös, realistán lényegében nem is értelmezhető, feltűnően metaforikus sztorit mond el a parkolót üzemeltető, a morált és az elvontabb eszméket képviselő férfiről és a vele szemben álló, gátlástalan, az anyagi világban és a logikában hívő üzletember párharcáról. Színtiszta filozófiának ad teret az itt is aprólékosan kidolgozott formavilág – ebben, a vizuális fogalmazásmód használatában egészen erős volt ez az év –, kár, hogy nem elég jó a ritmus, a nem elég egységes hangulat, és nem mindig pontosan artikuláltak a gondolatok.

Ahogyan egy női felnövéstörténet bújik meg a Liza, a rókatündér cselekménye mögött, úgy fogalmazza meg a történet férfiverzióját Dési András György és Móray Gábor első nagyjátékfilmje, Az éjszakám a nappalod. Itt a felnövésnek nem az igaz szerelem megtalálása a kulcsa, hanem a következő lépés: a lehorgonyozás elfogadása. A főszereplőt barátnője terhessége annyira szíven üti, hogy egyetlen percet sem tud aludni egészen addig, amíg a film végén egyfajta szimbolikus újjászületés révén képes nem lesz megbékélni a helyzettel. (Na igen, a magyar filmesek kifejezetten szeretik a szimbólumokat.) Csak az a probléma, hogy a film eleje és a vége között a jól végigvezetett metaforánál sokkal kevésbé ügyes a dramaturgiája, ami kuszasághoz, csapongáshoz vezet.

Az éjszakám a nappalod

Az éjszakám a nappalod

 

Annál céltudatosabb Százados Miklós állami támogatás nélküli, félamatőr gerillafilmje, a Lámpagyújtogatók, ami semmivel sem akar kevesebbet, mint a beszélőfejes dokumentumfilm formai puritanizmusát kölcsönvéve, rengeteg mélyinterjú alapján megállapítani, hogy mi az élet értelme, hogyan érdemes élni, és hogyan is működik az ember? Derék vállalás, és a maga módján sikeres is: a hírességek bő százpercnyi interjúiból tényleg összeáll valamiféle életpályamodell. Amit máris nehezebb komolyan venni, ha az ember odafigyel a teljesen felesleges és nagyon kínos, fiktív kerettörténetre is, amely szerint az interjúk egy földönkívüli intelligencia okulására készültek, olyannyira, hogy az utolsó jelenetben egy házilag buherált rakétán fel is lövik a felvételeket az ufók okulására.

Barnóczky Ákos Veszedelmes viszonyok-parafrázisa bár mozis forgalmazásba került, szintén a semmiből érkezett és oda is távozott. A LogIn végig a Lámpagyújtogatók kerettörténetének színvonalán mozog, és ügyetlenül kivitelezve, játszva és megírva fogalmaz meg olyan nagy gondolatokat, hogy az internet veszélyes hely, tele haramiákkal, úgyhogy óvakodjunk a netes párkereséstől!

De legalább ezt megfogalmazza, nem úgy, mint az olyan érthetetlen jelenségek, mint a szintén hirtelen és minden hírverés nélkül feltűnő, mocskos szájú, vérszomjas tojásokról szóló, ocsmány grafikájú animációs film, a Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja. Amiről nemigen lehet megmondani, mégis mi célja lehetett az elkészülésének, túl azon, hogy leégesse alkotóit. A cél alighanem a bűnfilmek kiparodizálása lehetett, de ehhez Miklósy Zoltán rendezőnek sem szaktudása, sem biztos (vagy bármilyen) ízlése, sem jó humora nem volt elegendő.

Manieggs

Manieggs

 

Pedig azt lehetne hinni, a csakis szórakoztatni vágyó produkcióknak könnyen behatárolhatóak a céljai: szórakoztassa a közönséget és termeljen bevételt. De ez mégsem ilyen egyszerű: a Dumapárbaj is olyan különös jószág, amely nem árulja el, mit akar a világtól. Paczolay Béla filmje a stand up comedyről szól, de humor nélkül, ami a maga módján tulajdonképpen kiemelkedő teljesítmény. Egy egyszerű, dramaturgiai értelemben teljesen korrekt történet maradt két vetélytárs rivalizálásáról és törvényszerű kibéküléséről – a Dumapárbaj az internet előtti korokban talán már feledésbe is merült volna.

A többi kommersz film között leginkább az jelenti a különbséget, hogy sikerült-e elérni a korrekt kategóriát: a válasz majdnem mindig felemás. Pejó Róbert Mancs című családi filmje bájos mese akar lenni az élő szereplők mellé rajzolt kutyuskával és tündérkékkel, és mint ilyen, tényleg cuki és tényleg mesés – de ez sem feledteti el a kiforratlanságot és a rossz színészi játékot. Az Argo2 leginkább kockázatkerülésével tüntet: Árpa Attila lényegében újra leforgatta az Argót, de mostanra kicsit jobban megtanult filmet készíteni, és kicsit kevésbé ódzkodott a rasszista poénoktól. A korrekt kivitelezésben talán a Víkend a legemlékezetesebb: Mátyássy Áron a thriller elemeit profin használó műfaji filmet szeretett volna készíteni, és ezt meg is tette, izgalmas karakterekkel, folyamatosan meglepetéseket tartogató történettel, de a kelleténél kevesebb feszültséggel.

Tulajdonképpen azt lehet mondani, a 2015-ös filmtermésünk tükrözte a műfaj sokféleségét, legfeljebb a filmek minősége és a mára reflektáló művek aránya nem volt  tökéletes. Persze ha csak az eredményekre koncentrálunk, a Saul fia önmagában többet elért, mint máskor fél tucat film együtt.

Figyelmébe ajánljuk