Tévésorozat

Hogy fagyizz a Fehér Házban?

Az alelnök

  • Baski Sándor
  • 2012. szeptember 10.

Film

Az HBO szatirikus szitkomjának főhőse az amerikai alelnök. Armando Iannucci megmutatja, hogyan működik a politikai cinizmus a gyakorlatban.

Az első, felületes pillantásra még akár úgy is tűnhet, hogy az HBO új szatírája Sarah Palinen élcelődik, vagyis egy olyan alternatív jelent vizionál, amelyben az alaszkai exkormányzó tölti be Amerikában az alelnöki tisztséget. A címszereplő, Selina Meyer (Julia Louis-Dreyfus – hibátlan minden rezdülése) inkompetens, felszínes, félművelt, de kiváló szónok – eddig stimmel a személyleírás. A radikális republikánusokat izgalomban tartó ideológiai kérdések ellenben nem különösebben érdeklik, mi több, még az sem derül ki róla, hogy melyik párt tagja. Lehetne akár a jelenlegi alelnök, Joe Biden női alteregója is.


Armando Iannucci, a széria kreátora eddigi munkássága során már kifejtette párszor, mi a véleménye a modern politikáról. Röviden: a kommunikáció maga a politika, amelyet nem az elvek vagy az értékek, hanem cinikus spin doktorok mozgatnak a háttérből, szervilis bürokraták és csinovnyikok közreműködésével. A BBC-n futó The Thick of It ezt a tételt még a brit belpolitikán illusztrálta, mozifilmes verziója, az Egy kis gubanc tágította a kört – ebben az angol és az amerikai kommunikátorok csaptak össze egy közeljövőben kirobbantandó közel-keleti háború kapcsán –, Az alelnök pedig már a washingtoni viszonyokat boncolgatja.

A skót Iannucci nyilván nincs annyira otthon a tengerentúli, mint a brit belpolitikában, de kiváló érzékkel találta meg azt az amerikai intézményt, amely a legideálisabb terepe a szatírának. Az alelnök elviekben az USA második legnagyobb hatalmú embere, egyetlen agyvérzésre az elnökségtől, a gyakorlatban viszont protokolláris fellépésekre van kárhoztatva. Magas tisztsége ellenére tulajdonképpen bukott politikusnak minősül, hiszen ő maga is az elnöki székre pályázott, csak kénytelen volt feladni a versenyt. A sorozatbeli Selina Meyer mosolya sem nevezhető éppen őszintének. Csalódott és frusztrált, kisebbségi érzés, féltékenység és irigység emészti, ennek köszönhetően viszont soha nem unatkozik – energiájának és munkaidejének nagy részét arra fordítja, hogy minderről a külvilág (vagyis: a média) ne szerezzen tudomást.

A politika képmutató és kicsinyes mivoltára rávilágítani 2012-ben nem számít éppen forradalmi aktusnak, nehéz elképzelni, hogy bárki is Az alelnökből értesül majd róla, hogy cinizmusra épül a rendszer. A közhelyet ellenben ilyen szellemesen ritkán szokás televíziós produkcióban illusztrálni. Iannucci sorozatának első évadából kiderül többek közt, hogy miként lehet az olajlobbi emberét bejuttatni a zöld munkahelyekkel foglalkozó bizottságba; mit kell tenni, ha az alelnök száját rasszistagyanús megjegyzés hagyja el; mire kell vigyázni twitterezés közben; milyen ízesítésű fagylaltot szabad nyilvánosan fogyasztani, és megéri-e sírva fakadni a kamerák előtt.

Minden valósághű vonása dacára Az alelnök mégis életidegen bizonyos szempontból: nehéz ugyanis elképzelni, hogy Washingtonban a négybetűs szitokszavakat mindenki kötőszóként használná a titkárnőtől az elnöki tanácsadóig bezárólag. A temérdek fuck persze nem ok nélkül repked – ott, ahol a politika egyenlő a szófacsarás művészetével, a kommunikációs stáb legfőbb feladata pedig a tények kreatív (újra)értelmezése, a trágárkodás az őszinteség egyetlen formája.

Kedd esténként az HBO-n

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.