Bordélyház

  • Iványi Zsófia
  • 2012. április 8.

Film

"A baszás elbaszott egy munka" - állapítja meg a szép Julie, amikor megtudja, hogy szifilisze van, és ezzel össze is foglalja a róla és kolléganőiről szóló fim lényegét, pontosabban egyetlen megfogható üzenetét. Kérdéses persze, hogy mindez mennyiben tekinthető üzenetnek; az mindenesetre biztos, hogy ezen kívül semmit sem találunk Bertrand Bonello filmjében, ami megfelelne a klasszikus történetmesélés "tartalom" címszó alatt számon tartott alkotóelemének. A testüket a 19. század utolsó éveiben árusító leányzókkal hiába történnek - esetenként szörnyű - dolgok, ugyanúgy nincs történetük, mint ahogy életük sincs, nincsenek kilátásaik, sem reményeik. Csak mindennapjaik vannak, kínzóan egysíkú mindennapjaik, amiknek az alapos és fájdalmas tisztálkodás éppúgy a része, mint a szűkre húzott fűző, a magasra tupírozott haj és a jobb esetben szimplán perverz, rosszabb esetben bonyolultan szerelmes kuncsaft.

A gyönyörű jelmezekben flegmán flangáló nők létezése a szecessziós dísztárgyaktól roskadozó kuplerájban maga az üresség. Furcsamód még sincs hiányérzetünk: a Pornófilmes című opust is jegyző Bonello nem mesél, nem sztorizik, csak felfest egy állapotot - azt azonban egyedülálló atmoszférateremtő készséggel teszi. Szinte érezzük a literszám locsolt parfüm, a kilötykölt pezsgő és a hol fásultan, hol rettegve lezavart szex szagát, a szépségesen berendezett szalon és az aktusoknak, szerepjátékoknak és kínzásoknak helyt adó emeleti szobák émelyítően fullasztó levegőjét.

A francia rendező hősnői életének (vagy inkább létezésének) morzsáit, fakó emlékeik és halványuló reményeik darabkáit erős színekbe, sajátos illatokba, hamis nevetésekbe, lenge ruhákba és csillogó ékszerekbe csomagolva, bárminemű magyarázat nélkül tárja elénk. A Bordélyház egyszerre beteg, szomorú és szép - pont, mint a benne tüsténkedő leányszemélyek többsége.

A Cirko Film - Másképp Alapítvány bemutatója


Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.