"Borító már simán vert át" - Jeli András grafikus

  • Hungler Tímea
  • 2005. április 14.

Film

A filmplakátokról még a szaksajtó is ritkán ejt szót, noha a mozizás elengedhetetlen kellékei.

Ismeretszerzési vágyunk arra sarkallt, hogy az idei filmszemlén másodszor rendezett plakátverseny győzteséhez forduljunk. A Getnóhoz készített művel nyert.

n Magyar Narancs: Hogyan lesz valakiből filmplakátkészítő?

Jeli András: Alapvetően valami zenészféleségnek indultam. Kb. tíz éve élek grafikai munkákból sima, mezítlábas grafikusként, aki két-három munka erejéig most belecsöppent a filmplakátos világba is. Amúgy - nem mintha ez erény volna - mindenben, amit csinálok, autodidakta vagyok.

MN: A plakátjait hogyan választották ki?

JA: Nem kérdeztem, nem mondták, így nem tudom biztosan, de azt hiszem, hogy azok a plakátok, melyek adott évben készülnek, automatikusan neveződnek. Amikor felhívtak, arra kértek, két plakátot indítsak: a Getno és Az ember, aki nappal aludt című filmekhez készítetteket. Az első reakcióm az volt, hogy nem lehetne-e egy versenyt csinálni az elutasított plakátterveknek is, mert azok között volna olyan, amikre még büszke is vagyok.

MN: Javulna a színvonal, ha a megrendelők nagyobb szabadságot adnának a plakátkészítőknek?

JA: Ennek valahogy úgy kellene működnie, hogy ha már megbíznak egy szakembert, akkor hagyják is dolgozni, hiszen azért szerződtették, hogy megoldja a feladatot. Jancsó Miklós esetében, amikor az Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél plakátját készítettem, például ez volt a helyzet - jól is sikerült szerintem. A magyar reklámkultúrában, már ha beszélhetünk ilyenről egyáltalán, hiányoznak az experimentális, borultabb cuccok, pedig a világ más tájain elfér az is. David Carson tervezhetett Pepsi- vagy Nike-reklámokat, és noha nem egy kimondott mainstream arc, mégis vele akartak dolgoztatni ezek a nagy cégek. A Nike Latin-Amerikában helyi grafikusokat bízott meg azzal, hogy készítsenek utcai plakátokat egy kampányához - Diego Maradonát az egyik plakáton Santa Maradona néven, szentként festették meg. Nálunk ez a vonal nem megy, szolgaian vesszük át a legszánalmasabb, szellemtelenebb mainstreamet is.

MN: Mit jelent ez pontosan?

JA: Ha filmplakátról beszélünk, az esetek többségében a külföldi plakátokat magyarítjuk - amikor Magyarországra beérkezik egy film, elküldik a layoutját, amin egyszerűen csak ki kell cserélni a szövegeket magyarra. Pedig nem biztos, hogy forszíroznunk kéne ezt az amerikai iskolát, ami kábé annyiból áll, hogy a film több jelenetéből csinálnak egy montázst, amit felraknak egy sötét alapra, szépen megeffektezik, feliratozzák. A plakát - és nem csak a filmplakátról beszélek - mindig is az egyik legprogresszívebb grafikai műfaj volt, amiben mi magyarok szenzációsan jók voltunk. Mára megnézhető, mi maradt ebből. És hogy mennyire becsüljük, amink van? Londonban van olyan bolt, ahol lehet pl. - igaz, baromi drágán - Sex Pistols-plakátokat kapni a hetvenes évekből. Magyarországon én nem tudok olyan helyről, ahol gyerekkorom zseniális színházi, film- vagy koncertplakátjait árulnák. Ha már grafika és Hollywood, akkor inkább a főcím-tipókat tanulhatnánk el az amerikaiaktól. Sokszor többet ér az a két perc a film elején, mint az egész mozi.

MN: Magyar iskolák léteznek a plakátosok között?

JA: Januárban alakult meg a Magyar Plakát Társaság, ami tömöríti a szakma prominenseit. 'k többségében azt az iskolát képviselik, ami meghatározó volt a mi generációnk vizuális kultúrájának kialakulásában. De szerintem nem annyira iskolák, sokkal inkább kultúra kérdése a plakát ügye. Ma Magyarországon a kínálat nagy része szedett-vedett, fantáziátlan vagy dilettáns. Biztos például, hogy a Sorstalanságnak, egy ekkora horderejűre tervezett filmnek ilyen plakátot kellett csinálni? És ez, amennyire én belelátok ebbe a világba, valószínűleg a legkevésbé a grafikus hibája volt. Nyilván megint mindenki értett hozzá - az alkotók, a forgalmazó vagy a fene tudja ki, biztosan megmondta, hogy melyik fontot kellene a címsorhoz használni. Látjuk végül, milyen lett.

MN: Attól, hogy a plakátokból kiállítást rendeznek, átlépett a műfaj a reklám világából a művészet kategóriájába?

JA: A magas művészetet évtizedek óta a popkultúra húzza - minden, ami új, izgalmas a popkultúrából, az utcáról, a netről, azonnal megjelenik a kiállítótermekben, de nem attól lesz valami művészet, hogy kiállítjuk. Ezzel együtt voltak igényes, szép munkák a versenyen. Tetszett például a Dealer című film plakátja, az pedig külön jó, hogy maga a rendező, Fliegauf Benedek tervezte. Zárójelben jegyzem meg, annyival könnyebb volt neki, hogy grafikusként legalább a rendezővel nem kellett csatákat vívnia.

MN: Mekkora szerepe lehet a jó plakátnak egy film sikerében?

JA: Nyilván praktikusan az a jó plakát, amelyik a baromi rossz filmet is eladja, nekem mégis elsősorban az tetszik, amelyik artisztikus. Egy jó plakátnak van szerepe abban, hogy bemenj egy filmre, de így utólag, ha díjat nyer, semmi befolyással nincs a film sikerére. Grafikusként több tucat lemezborítót is készítettem - a lemezborító készítése hasonló a filmplakát-tervezéshez, a lényeg ott is az, hogy valamit be kell csomagolni, el kell adni. Engem vásárlóként borító már simán vert át - persze valószínűleg én vagyok az egyetlen az országban, aki képes megvenni egy lemezt, csak mert tetszik neki a borítója. Bár a díjnak örülök, a Getnóhoz készített plakát nem az, amire különösebben büszke vagyok, de aki grafikusként nem akar kompromisszumokat kötni, az legyen képzőművész.

Figyelmébe ajánljuk