A feje a legmeghökkentőbb: hatalmas, mint egy köztéri szoboré, boltozatos, mint a bikáé. Fapofája visszafogottsága ellenére durva benyomást kelt, kemény, macsós a viselkedése, ezt eddig szépen kamatoztatta a szenvedélyes spanyol filmekben. Már a címek sokat elárulnak: Sonka, sonka, Aranyhere (mindkettő Bigas Lunától), Eleven hús (Pedro Almodóvartól), Démoni szeretők, Lábad között, Szájból szájba... A Mielőtt leszáll az éjben, a kubai származású, homoszexuális költő, Reinaldo Arenas szerepében ismerte meg a világ, tán az Oscar-jelölés miatt. A héten John Malkovich rendezői bemutatkozásában, a Táncos a házban című filmben láthatjuk viszont. A Velencei Filmfesztiválon beszéltünk.
Magyar Narancs: Sok minden változott az Oscar-jelölés óta?
Javier Bardem: Nem igazán. Több szerepet kapok az Egyesült Államokból, de egyikről sem érzem, hogy én lennék rá a megfelelő személy. Nehéz jó szerepeket találni, ellentmondáson alapuló karaktereket. Ellentmondásból ered a dráma, a feszültség. De amiket Amerikából kapok, az csupa egyenes, világos, érthető figura. Kész unalom!
MN: Egy meleg költő szerepében ismerték meg az amerikaiak.
JB: Az ottani újságírók azt kérdezték, nem esett-e nehezemre meleget játszani? Nem akárhol kérdezték, a felvilágosult New Yorkban! Azt feleltem, sokkal jobban aggódnék, ha olyan pasast kellene játszanom, aki félezer vietnamit ölt meg a harcmezőn. Ha valaki meleg, az bűnös? A szex óriási dolog. Európában jobban elfogadják az erőszakot a moziban, ám a szextől és az ábrázolásától félünk. Egyébként Spanyolországban és Dél-Amerikában is nagyon sokan várták, hogy jól kicikizhetik az alakításomat, mert ennek a költőnek a figuráját egyáltalán nem rám szabták: láttam róla egy fotót, nagyon vékony és gyengéd teremtés volt. Lerítt róla, hogy meleg. "riási erőfeszítésembe került, hogy a figurát magamra öltsem.
MN: Mit szólt a jelöléshez?
JB: Majd kiugrottam a bőrömből. De tudja, ez derbi. Amerikai kultúra. Csak az első hely létezik, második már nem. Az a vesztesé. Emlékszem, amikor egy fotóhoz összeállt a kategória öt jelöltje. Nagyon kedvesek voltak hozzám. Egyet kivéve. Az seggfej volt. De nem árulom el a nevét.
MN: Nem nehéz kitalálni, kiről van szó... (Russell Crowe - K. L.)
JB: A pillanat mégis lenyűgözött. Nagyon személyes élmény volt. Ott álltam a színészek között, akiket gyerekként csodáltam.
MN: Két éve találkoztam Bigas Lunával (a Sonka, sonka rendezője), azt mondta, hogy imádja a szenvedélyt, de fél is tőle.
JB: Nem tudhatjuk, hogy a következő percben, amikor kimegyünk az utcára, nem szeretünk-e bele valakibe - még akkor is, ha éppen házasok vagyunk. Nekem is sokszor nehezemre esik, hogy ne veszítsem el a fejem. Az ilyen csak megtörténik, nincs felette hatalmunk. Ez persze félelmetes. De elveszíteni a kontrollt nem feltétlenül olyan rossz dolog. Csak azt bizonyítja, hogy élsz, és valami mélyreható esemény történik veled.
MN: Milyen angolul játszani?
JB: Az anyanyelvemen érzelmi kötődés fűz minden egyes szóhoz. Amikor ugyanazt a mondatot angolul mondom, nem jelent semmit. Csak szavak maradnak. A jelentést már nekem kell odaerőltetnem - történetesen a játékommal. Egy idegen nyelven éppen ezért kevésbé szégyenlős az ember. Ebben a filmben is vannak olyan mondatok, amelyeket képes vagyok kimondani angolul, de spanyolul nem tudnék.
MN: Jól ismerheti a filmben megjelenő terrorizmust. A spanyoloknak beható tapasztalataik vannak a baszk szeparatisták tevékenységéről...
JB: A terrorizmus negyven éve minden percben, minden pillanatban ott van a levegőben. A filmben látott perui Fényes Ösvény mozgalom azért jött létre, hogy az országon eluralkodó korrupció ellen küzdjön. Az indokaikat meg tudom érteni, a tetteiket nem. Spanyolországban még ennyi létjogosultsága sincs, hiszen demokráciában élünk. A baszk régióban népszavazást írtak ki, hogy az ott élők maguk döntsék el, vajon függetlenséget akarnak-e. Nem szavaztak az autonómiára. Egy rakás őrült folytatja a gyilkolást.
MN: Milyen John Malkovich mint elsőfilmes rendező?
JB: Először is bátor, mivel a szereppel öt éve keresett meg, amikor a Mielőtt leszáll az éjnek még híre-hamva sem volt. Most, hogy oly sokan ismernek, már könnyű rám bízni valamit. Az angoltudásom akkoriban egyenlő volt a nullával. Másrészt fel is nőttem a szerephez. Nagyon bírom Johnt. Attól tartottam, hogy eléggé method actingos, amolyan sztanyiszlavszkijos pofa lesz, de inkább az ellenkezője. Nem az a megátalkodott gonosz, mint a filmekben.
MN: Színészcsaládban született. Használta a kapcsolatait, hogy pályára kerüljön?
JB: Persze. Az anyám, a nagybátyám, a nagyszüleim, mindenki színész. A szakma választott engem. Ismerősök mondták: akarsz két mondatot elmondani egy filmben? Már hogyne akarnék! Fizettek is valamit érte? Fizettek. Akkor nem is olyan rossz ez a színészkedés - gondoltam. Rossz tanuló voltam, mindig az ökörködésen járt az eszem, amire ma sem vagyok büszke: kapva-kaptam az alkalmon, hogy forgatásra mehetek a tanórák helyett.
MN: A Napfényes hétfőkben (ment az Európai Filmhéten, spanyol - K. L.) munkanélkülit játszott. Önnek jutott valami a nehéz napokból?
JB: Nem sok. De az anyám például három évet töltött munka nélkül. A színészeknek nehéz dolguk van: ha nem csörren meg a telefon, olyan, mintha zárkába csuknák őket. A testvéreimnek már könnyebb, ők nem a színészetet választották. A nővérem elismert író Spanyolországban, emellett éttermet vezet. Írja meg, hogy keressék fel, ha Madridban járnak! Az Augusto Figueroa utcában található.
MN: Mi jön legközelebb? Hollywood?
JB: A világon bárhol dolgozom, ha jó filmről van szó, nemzetiségétől függetlenül. Nem akarok hollywoodi sztár lenni. Kétségtelen, hogy Amerikában egyre nagyobb és fontosabb a spanyol közösség: kellenek a kedvenceik, kellenek filmek rólunk. Banderas is nagyon sokat segített a spanyolok amerikai elismertetésében, amiért minden spanyolnak hálásnak kellene lennie.
