Magyar Narancs: Négy kategóriában (film, rendező, forgatókönyv, női főszereplő) kaphat Európai Filmdíjat. Ha csak egyet választhatna, melyiket szeretné?
Enyedi Ildikó: Hadd legyek egy kicsit álszent. Nagyon drukkolok, mert persze, szeretném, hogy a film is nyerjen, de a leghőbb vágyam mégis az, hogy Borbély Alexandra megkapja a díjat.
MN: Miért?
EI: Ez az év nekem nemcsak a díjakról szólt, hanem az emberi gesztusok áradatáról, amit a filmért kapok. Alexandrának sokkal nehezebb a helyzete. Azt hittük, bombázni fogják szerepekkel, de eddig nem igazán halmozták el ajánlatokkal. Szóval nagyon megérdemelné azt a díjat, mert elképesztő, amit tett.
MN: Senki sem gondolta volna róla, hogy ez a szerep benne van. Ahogy Morcsányi Gézáról sem gondolta volna senki, hogy ilyen metamorfózisra képes. Normális, hogy amatőr ilyen színészi teljesítményt produkál?
EI: Külföldön szinte sokkolja az embereket, amikor kiderül, hogy Morcsányi nem a magyar vezető színészek egyike. Egy amatőr képes olyasmire, amire csak színészóriások, de csak akkor, ha jól választjuk meg azt a sávot, amin belül kérünk tőle bizonyos dolgokat. Ha olyasmit várunk el, ami ezen a sávon kívül van, azonnal a semmibe zuhan. Nincsenek olyan eszközei, mint amilyenek például Alexandrának. Géza dramaturgként sokszor szemtanúja volt, hogyan építi fel egy színész óriási küzdelemmel a szerepét, úgyhogy azonnal tudta, meg sem szabad próbálnia színészként építkezni, hanem teljes lényével kell minden jelenetben jelen lennie, ráhangolódva a filmre. Ehhez kellett a bölcsessége, érettsége, belső humora, az egész személyisége.
MN: Dramaturgként sosem akart beleszólni a filmbe?
EI: Nem, ezt kifejezetten eltartotta magától, és ez megint csak a bölcsességéről szól. Előfordult, hogy egy-egy dialógus kapcsán megkérdeztem tőle, inkább így vagy úgy legyen-e a szöveg, de ő azt válaszolta, ahogy én akarom. Saját magát védte, hogy ne váltson át egy másik módba.
MN: Meglepően rövid idő alatt két jelentős díjat is besöpört a film, Berlinben az Arany Medvét, a lengyel Camerimage fesztiválon az Arany Béka-díjat.
EI: Az Arany Béka, amit az operatőr Herbai Máté kapott, olyan, mint az Oscar-díj. Vagy egy olimpiai arany. Már az is nagy szó volt, hogy beválasztották a versenybe, a világ top 13 operatőre közé, de hogy ezt a díjat megnyerte, az a lehető legnagyobb elismerés. Végtelenül boldog vagyok ezért is. Hogy a Testről és lélekről olyan lett, amilyen, abban nemcsak Máté szakmai tudása, hanem az egész személyisége benne van. Ha össze se nézünk, akkor is tudom, olyan minőségű ember áll mellettem, aki teljes mélységében érti és érzi azt, amit csinálunk.
MN: Amikor Berlinben átvette az Arany Medvét, azt nyilatkozta, szégyen, ami most a hazánkban történik, és félelemmel tölti el. Mire Deutsch Tamás beszólt a
Facebookon, hogy nincs mitől félnie, hiszen 18 év után ismét filmet készített. Mit válaszolt erre?
EI: Valami olyasmit, hogy megbántam. Nem azt, amit mondtam, azt most is ugyanúgy gondolom. Azt bánom, hogy megint egy csomó, alapjában véve helyes, tisztességes ember egymásnak esett. Régi barátokat vesztettem el, a gyerekeim egykori, idős tanár nénijét, vagy egy, a házunkban lakó szeretett hölgyet, akik hazaárulónak tartanak.
MN: Valamiért az van a fejekben, hogyha egy rendező pénzt kér és kap a filmalaptól, azzal le is fekszik a rendszernek.
EI: Ha ötven év múlva majd visszanéznek erre az időszakra, azt fogják látni, hogy jelentős alkotók tudtak dolgozni zavartalanul, cenzúra nélkül, nyugalomban, elég pénzből, ami nem mellesleg Havas Ági érdeme, aki mindezt kitapossa a rendezők számára.
MN: A filmalap pénze honnan van?
EI: Annak a pénznek egy része, amit a magyar adófizetők lottószelvényre költenek. Ez nem a kormány, nem Andy Vajna pénze, ő egy fillért nem tesz bele. Egy kórházi orvosnak sem kell felesküdnie a kormányra, ő arra esküszik fel, hogy gyógyít. Én arra, hogy filmet készítek.
MN: A Simon mágus óta most készített nagyjátékfilmet ismét. Mi volt az oka a 18 év hallgatásnak?
EI: Én magam. Mindennek mindig a rendező az oka. Nem jött össze két nagy filmterv, sok idő elment vele, befeszültem, rossz döntéseket hoztam, nem voltam elég rugalmas, hosszan tudnám sorolni. Minden rendező életében egy igenre nagyon sok nem jut.
MN: A Nemzeti Filmalap előtti filmes rendszer nem működhetett valami jól, ha éppen ön nem tudott úgy dolgozni, ahogy szeretett volna.
EI: Az MMK-s időkben (Magyar Mozgókép Közalapítvány – a szerk.) töredék pénzekből készültek a filmek. Fontos volt az akkori filmtörvény, amibe én is sok energiát öltem, viszont lehetővé tette, hogy elinduljon egy generáció, a most sikeres középnemzedék: Pálfi György, Mundruczó Kornél, Hajdu Szabolcs, Fliegauf Benedek, jaj, kit hagyok ki… Nekik is nagy küzdelem volt a második-harmadik film elkészítése. Egy filmrendező sose mondhatja, hogy ez ennek vagy annak a bűne. De tény, hogy egyetlen filmtervemet sem finanszírozta az MMK.
MN: Akkor a filmalap tulajdonképpen jól jött önnek?
EI: Amikor a filmalap elindult, kivártam olyan másfél évet. Nem mertem azonnal pályázni. De megnyugtatott, amikor láttam, kik jutnak lehetőséghez. Ha megnézzük, elképesztően sokszínű a filmtermés, mindenki a legjobb formáját futja, ez a bizonyítéka annak, hogy szabadon dolgozhatunk. Nemhogy cenzúra, de még esztétikai nyomás sincs. Ráadásul lehet tudni, hogy ezeknek a filmeknek Andy Vajna ízléséhez semmi köze. Neki, mint tudjuk, egészen más az ízlése.
MN: Mit gondol azokról a filmekről, amelyek megfelelnek Andy Vajna ízlésének?
EI: Egészségesnek tartom, hogy készül egy Kincsem vagy egy Budapest Noir. A Kincsemben azt becsülöm, hogy egy ennyire mainstream, szórakoztató filmbe bele tudták vinni a történelem egy picit komplexebb szemléletét.
MN: És a Pappa pia? Azért annak a pénzén több jó filmet lehetett volna forgatni.
EI: Hát, igen.
MN: Nem fél attól, hogy ellenzéki rendezőként valójában csak azért kap pénzt és lehetőséget, hogy a filmjeiért méltán kapott nemzetközi elismeréseken, díjakon keresztül mégis a fennálló rendszert legitimizálja?
EI: A hatvanas évek nagy aranykora ugyanerről szólt.
MN: Van bármi különbség?
EI: Annyi különbség van, hogy a kultúra a hatvanas években nagyon fontos volt, stratégiai terület volt, most meg a ki nem szarja le kategóriába esik.
MN: Hogy viszonyul a korábbi filmjeihez?
EI: Amikor Az én XX. századomat néztük a filmszemlén Rigó Máriával, a vágómmal, görcsösen fogtuk egymás kezét, és kizárólag a film hibáit láttuk. Hogy mit lehetett volna másképp csinálni. De mégis valami teljességérzést adott. A Bűvös vadászt nagyon szeretem, de tudom, hogy valahol sérült a készítése során. Azért máig emésztem magam.
MN: A Testről és lélekről forgatókönyvét tíz évvel ezelőtt írta. Sokat változott a film az eredeti ötlethez képest?
EI: A forgatókönyveimet általában folyamatosan átírom, de ez alig változott. Amikor már megvolt, hogy Géza játssza a férfi főszerepet, az ő személyéhez igazítottam pár dolgot.
MN: A film humora mennyire volt tudatos?
EI: Ez volt a legnagyobb félelmünk Szalay Károllyal, a vágóval, hogy sikerül-e a humort jól adagolni, egyáltalán, ami nekünk vicces, vajon másnak is az-e… Humor nélkül ez a film nagyon kínos lenne. Az első vetítésen nyugodtunk meg, amikor éreztük, hogy a nézők veszik a lapot. A legédesebb az volt, amikor egy koreai közönség nevetett felszabadultan a filmen, és hallgatott el pont ott, ahol kellett. Az én XX. századom óta, ami egy szertelen „maci a málnásban” film, mindig arra törekedtem, hogy valamiféle párlatot, esszenciát készítsek. Nagy meglepetés, hogy ez a párlat, amibe annyi minden bele van rejtve, ennyire könnyen megközelíthető. Örülök, hogy nevettek ott a plázában, mert sokszor van szerzői filmek esetében valami belső tiltás a közönségben, egyszerűen nem merik fölfogni, hogy ez vicces.
MN: Van annak jelentősége, hogy a Bükki Nemzeti Parkban forgatta a film természetben játszódó részeit?
EI: Igen, mert írás közben egy bükköst láttam magam előtt. És most már azt is meg tudom magamnak magyarázni, miért. A bükkfák a sima, szürke kérgükkel olyanok, mint az acéloszlopok. Fönt zárnak az ágai, nagyon magasan. A bükkös olyan, mintha egy gótikus katedrálisban mászkálnánk. Egyszerre nagyon reális, ugyanakkor absztrakt környezet. Mindenben ezt kerestem: hogy ne legyen semmi elvont, misztikus, minden legyen reális. Ez az, amit Bartha Attila természetvédelmi felügyelő, aki ismeri a területet, mint a tenyerét, tökéletesen megértett, miután elolvasta a forgatókönyvet. Az ő kreativitása és lelki finomsága szintén ajándékként épült be a filmbe.
MN: Az állatok mindig fontos szerepet játszanak a filmjeiben. Honnan ez a vonzódás?
EI: Városi egyke vagyok. Nem szoktam hozzá az állatok közelségéhez, ezért hatottak rám mindig olyan elemi erővel. Tizenöt évvel ezelőtt hazaállított a lányom egy erdőben talált kutyával, akkor elindult a lavina, azóta élünk együtt állatokkal. Mint a filmben Máriának, nekem is hasonló felfedezés volt megtapasztalni ezt a fantasztikus tudást, ami ott van az állatszemekben. Van egyfajta lényeglátás, ami az állatoknak megadatik. Egyben ez a korlátjuk is. Ők tényleg minden helyzetben száz százalékig jelen vannak. Mi küzdünk azért, aminek ők végletesen ki vannak szolgáltatva.
MN: Az európai ember mintha kizárólag műveken keresztül tudná megélni a pillanatot, ráadásul folyamatosan arra vágyunk, hogy azért szeressenek bennünket, amit létrehozunk.
EI: Engem mindig lenyűgöznek azok az emberek, akik úgy gondolják, a létezésük önmagában elég – ez nem irónia, tényleg. Én mindig bizonyítani akarok, kiérdemelni a helyemet az emberi társadalomban. Igazolni akarom a létemet azzal, amit csinálok.
MN: A Weinstein-botrány óriási lavinát indított el a világban és itthon is. Ön is azonnal odaállt Sárosdi Lilla mellé.
EI: Olyan korban nőttem fel, amikor a zaklatás szó nem is létezett. Megerőszakolni valakit, azt ismertük. Minden nagyvárosi lány úgy nőtt fel, mint egy őz az erdőben. Egy zsákmányállat reflexeivel. Világéletemben kávéházi ember voltam, ma is sokat dolgozom kávéházban. Engem old a társas magány, szeretem a nyüzsgést magam körül. A 80-as évek Budapestjén lányként ezt elég nehéz volt kivitelezni. Ha beültem egy presszóba, akkor a külvilág számára ez nem azt jelentette, hogy békésen szeretnék ücsörögni, hanem felhívás volt táncra. Ezért kitettem magam elé a könyvet, lesütött szemmel ültem és olvastam, mert a szemkontaktus már kihívónak számított. Máig emlékszem, milyen felszabadító érzés volt Párizsban 19 évesen leülni egy kávéház teraszán, hátradőlni és körülnézni. Senki nem ült oda hozzám és senkinek nem kellett felháborodnia azon, hogy elküldöm a francba. Most biztosan sok rendes férfi is zavarban van. Nem kell. Együtt, összefogva, megőrizve a józan eszünket és a humorunkat át kell esnünk ezen az időszakon, és újra kell definiálni, hogy mit lehet és mit nem. Most fizetjük meg az árát annak, hogy az én lányomnak már ne ebben kelljen élnie. Úgyhogy fizessük meg.
MN: Fábri Zoltán osztályában egyedüli nőként kezdte annak idején a pályáját. Voltak negatív élményei?
EI: A Filmművészetin meglehetősen idegennek éreztem magam, de voltak másik közegeim: az Indigó csoport és a Balázs Béla Stúdió. Ezek voltak az igazi otthonaim. Emlékszem, negyedévben, a Szentkirályi utcai épületben szaladtam le a lépcsőn, jött fölfelé Fábri (mi voltunk az utolsó osztálya), megkövülten megállt, és csak annyit kérdezett: „Ildikó, szoknyában?” Akkor jöttem rá, hogy négy éven keresztül, nem tudatosan, ösztönösen, soha nem mentem szoknyában az iskolába.
MN: Javában folynak az új filmjének előkészületei. Régóta dédelgetett terve végre megvalósul, Füst Milán A feleségem története című regényét adaptálja vászonra. Kompatibilis, korszerű a történet férfiképe?
EI: Azt gondolom, igen, főleg most, hogy a férfiszerep épp újraértelmeződik. Störr kapitányt a felesége, Lizzy lénye tanítja meg öntudatlanul arra, hogyan kell az élet tünékenységét alázattal elfogadni, szeretni. Nem megoldani, megfejteni, irányítani: élni. Ebbe a férfiba szeretnék most két évre belebújni. Az ő szemén keresztül nézem Lizzyt, lenyűgöz benne, hogy számára elég a puszta létezés. Nem kell semmit felmutatnia, bizonyítania, nem vágyik senki dicséretére. Remélem, hűséges szolgája leszek Füst Milánnak, nem vágyom másra.
