Film

A bosszú ideje

Tim Burton: Éjsötét árnyék

  • - ts -
  • 2012. május 11.

Film

Nem árt ám résen lenni a mozibubusokból lett filmrendezőkkel, kivált azokkal, akik már úgy ötven körül járnak, mert ők (a szóban forgó Burton mellett például Quentin Tarantino) épp ilyentájt látják elérkezettnek az időt, érzik elég erősnek magukat a bosszúállásra. Hiszen mi a keserves bánatért is lesz valaki már pendelyes korában pont mozibubus? Mert a srácok a téren rendszeresen nem veszik be a focicsapatba. S később pedig azért marad mozibubus, mert a csajok sem ereszkednek szóba vele. Az ilyesmit pedig nyilván nem lehet elfelejteni. Leplezni lehet, sőt kell is, de feledni nem. Hurcolja magával a kis árnyék, miközben cseperedik a mozi éjsötétjében, aztán évek múltán, egy váratlan pillanatban lesújt. Adott (jelen) esetben akkora súlyt fektetvén a váratlanságra, hogy előbb egy-két remekművel elaltatja a kiszemelt áldozat figyelmét, mint hősünk mondjuk a Batmannel vagy a Támad a Marssal vagy citált rokona a Kutyaszorítóbannal és a Ponyvaregénnyel, de aztán könyörtelenül büntet. Büntet válogatás nélkül, bünteti a magafajtát, a válogatás nélkül fogyasztót, de nem kegyelmez azoknak sem, akik tájékozódni próbálnak, hisz’ ők lettek beetetve a remeklésekkel.

 


A büntetőexpedíció kulcsszava a kult, mely címke – szimpla áruvédjegy – azon áll jól, amire ráakasztják.

 

Tim Burton most épp egy hatvanas évek második feléből szalasztott tévésorozatot fabrikált újra, nyilvánvalóan a fent leírtaktól űzve: ha már nekem végig kellett szívnom, s még olykor élveztem is, ti se maradjatok ki, kedves híveim.

S tudják, az a legrosszabb, hogy Tim Burton mindeközben egy igazi mester, míves dolgok létrehozója. Ilyenformán az Éjsötét árnyék minden beállítását aranyba kéne foglalni. Csakhogy álmában nem foglal senki semmit, legfeljebb a helyet, de azt sem aranyba. S nem elég, hogy Burton mester, de még iszonyú jó fej is (dettó Tarantino), így aztán a százados halálból föltámasztott vámpírnak (megint Depp) a hetvenes évek elejének kétségkívül szánalmas külsőségeivel kell szembesülnie – nem is értem, hogy miért nem kapar vissza azonnal hat láb mélyre a föld alá. Mondtuk, a bosszúállás tankönyvi esete: a kiskamasz Tim épp ekkor zúzta le a mama tévéjén – ismétlésben – az eredeti szériát.

Azon túl tehát, hogy de szépen meg tudnám én ezt csinálni a Johnnyval (Depp) meg az asszonnyal (Helena Bonham-Carter) meg egypár szerfelett divatos művésszel (mint Eva Green) és egypár verikúl arculattal (Christopher Lee, Alice Cooper és az ördög öreganyja), szóval mindezen túl nem történt itt semmi az égvilágon. Humortalan viccek, viccesnek ható rémisztgetés, zéró feszültség, semmi.

Ráadásul ezt a semmit elég jó is nézni – a filmidő töredékéig.

Forgalmazza az InterCom


Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.