Magyar Narancs: Milyen nyara volt? Pihenős?
Jordán Adél: Nagyon jó. Hat teljes napot pihentem, épp tegnap jöttem haza. Nem is emlékszem, mikor ért véget az évad, egész nyáron dolgoztam. Még májusban voltunk a Katonával Párizsban, aztán Moszkvában, aztán próbáltam Bodó Viktorral, táborba mentünk két hétre, aztán Máté Gáborral és a volt osztálytársaimmal Zsámbékon, ennek lett vége egy hete, és holnap évadnyitó társulati ülés.
MN: Nem hangzik panaszosnak - inkább dicsekszik, nem?
JA: Hát nem panaszkodom, az biztos. Végül is két hetet voltam Párizsban.
MN: Ilyenkor jut idő a városra is, nem?
JA: Valamennyi igen, bár tízszer játszottuk az Ivanovot, egy nap szünettel. És mivel én ebben Szását játszom, ami fontos és nagy szerep, nem tehettem meg, hogy lefárasztom magam a városnézéssel. Márpedig ha én várost nézek, az sokat kivesz belőlem. Amúgy pedig sűrű évad volt mögöttünk, fáradtak voltunk, de jól sikerült.
MN: Akkor tudja, milyen en suite játszani: minden este ugyanazt.
JA: Tudom. Nem jó. Legalábbis nekem nem. Előfordult, hogy nem tudtam, elmondtam-e egy bizonyos mondatot már aznap este... De van jó oldala is: kisimul az előadás. És jó azért is, mert az utolsó előadásokra annyira elterjedt a hírünk, hogy már a lépcsőn is ültek. És ketten fölismertek az utcán - ez is nagyon jó volt.
MN: Azért a párizsi Odéon Színházban játszani - ettől eláll egy picit a lélegzet?
JA: Bevallom, én az Odéon Színházról alig tudtam valamit. Viszont ha színház, akkor felőlem lehet bárhol, én ott otthon vagyok.
MN: Nem látszik, hogy nyomasztanák a szülei: Jordán Tamás és Lázár Kati gyereke nem is lehetett más, csak színész?
JA: Nem tudom, mert erről otthon soha nem beszéltünk. Színházban éltem, az igaz. De nem gondolkodtam azon, hogy színész leszek; igaz, azon sem, hogy bármi más. Egyszer azt írtam a naplómba, hogy ha nagy leszek, csoportos szereplő leszek Kaposváron...
MN: Ahol nyilván jó volt a vezető színészek gyerekének lenni, nem?
JA: Jó volt, bár nem gondoltam én semmit a "vezető színészekről". Ültem a takarásban vagy a nézőtéren, és néztem a próbát, hallgattam az instrukciókat; láttam, hogyan mennek vissza századszor is ugyanahhoz a jelenethez. Aztán ültem a színészbüfében, és hallgattam, miről beszélnek. Nekem ez volt a normális gyerekkor.
MN: Azért a szülei nyilván nem lepődtek meg azon, hogy jelentkezett a főiskolára.
JA: Nem lepődtek meg, mert egy évvel korábban voltam Zalaszentgróton - ott van az a bizonyos híres tábor, aminek Ascher Tamás az egyik mestere, és rengeteg színész ott kezdte hajdanán. Ott és akkor eldőlt, hogy ezt fogom csinálni - de nem volt ám valami nagy hordereje ennek a döntésnek. Természetes volt. Apám különben is mindegyik gyerekét úgy nevelte, hogy arra figyelt, mi teszi őket boldoggá. Nem tőle kaptam a pofonokat, hanem anyámtól, akivel viszont zsigerileg vagyunk összenőve, azóta is. Senki nem ért meg annyira, mint ő - és szerintem ez kölcsönös.
MN: Simán fölvették - erre számított?
JA: Én annyira nem vagyok tudatos, úgyhogy szerintem nem számítottam semmire. Láttam, mennyire boldogok azok a társaim, akik egy vagy két sikertelen felvételi után kerültek be - azt az eufóriát én nem éreztem. Csak annyit, hogy bekerülök oda, ahol az én helyem van.
MN: És utólag visszanézve mit gondol? Számított, hogy kik a szülei?
JA: Hát ezen sem gondolkodtam, azóta sem. Tudom, hogy tudták - nem is lehetett nem tudni. És voltak a felvételiztetők közt, akik kimentek, amikor én kerültem sorra. Nyilván azért, hogy ne nekik kelljen azt mondani, hogy ez bizony nem jó. De nekem tényleg nem jelentett problémát a szüleim "árnyéka", ugyanis sosem éreztem, hogy nyomasztana. Nyilván mindhármunknak része van abban, hogy szabadnak neveltek - és ehhez a belső szabadsághoz ragaszkodom.
MN: Sokat tanult a főiskolán?
JA: Biztos, de ez sem tudatosult akkor. Úgy látszik, későn érő típus vagyok - sokáig tart a gyerekkorom. A főiskola volt az én "játszóterem", és játszani nagyon szerettem; felnőttesen fogalmazva tehát komolyan vettem a munkát. De alig figyeltem arra, amiket mondtak - ezért aztán ez az én főiskolám jó sokáig elhúzódott; ha belegondolok, máig tart. Mert még most is eszembe jut egy-egy mondat, amit Máté Gábor mondott annak idején - és most már értem.
MN: Az osztályt, amelybe járt, legendásnak szokták mondani; ezt túlzásnak gondolom, inkább azt hiszem, jó osztály volt. Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Szantner Anna, Vajda Milán, Fenyő Iván, Dömötör András - hogy csak néhány nevet említsek. Mindenkivel jóban volt?
JA: Igen, és ezzel mindenki így volt, ezért én megemlítem a többieket is: Czukor Balázs, Gál Kristóf, Máthé Zsolt, Mészáros Máté, Mészáros Béla, Péter Kata és Száraz Dénes. Még a féltékenységeinket, a fájdalmainkat is meg tudtuk valahogy osztani: kimondta az ember, és kint volt. Nagyon szorosan tartoztunk össze; mi, lányok halálra idegesítettük a fiúkat, nyilván. Egyikük azt mondta egyszer, hogy az a baj, hogy csak hatlövetű pisztolya van, ezért nem tud hetünkkel egyszerre végezni, noha szeretne...
MN: A pályák mégis nagyon különbözően alakultak; akad, akinek nem jött be, akad, aki már az elhagyással is megpróbálkozott, akad, aki pályát módosít - magának meg minden sikerül, minden jókor és jól jön be.
JA: Ezzel sem csak én vagyok így, és hogy én így vagyok-e ezzel, ez csak később fog kiderülni. Mindenesetre eléggé összetartoztunk ahhoz, hogy most évente készítünk egy-egy előadást valamelyikünkből; eddig Járó Zsuzsát és Szantner Annát sorsoltuk ki. Ezek nagyon fontos munkák.
MN: Most hajszál híján maga került sorra - a sorsolás végén ketten maradtak Kovács Patríciával. Végül ő lett a győztes - és a jövő évi zsámbéki előadás témája és hőse.
JA: Nagyon izgultam, szerettem volna, ha nekem sikerül. Van nekünk egy "házi" fogadóirodánk: mindenki tesz valakire egy ezrest. Én magamra fogadtam idén - és majdnem nyertem.
MN: Miért szerette volna? Az eddigi sikertörténet vajon elég egy előadáshoz?
JA: Nem tudom. Azt sem tudom, hogy ez sikertörténet. De talán nem szeretném, ha negyvenévesen kerülnék terítékre. Most még nagyjából mindennel jóban tudok lenni; még közel vagyok a gyerekkoromhoz, amihez nagyon, tán túlontúl is ragaszkodom.
MN: Igen, mondják, hogy sok gyerekes van magában.
JA: Hogy infantilis vagyok, ugye? Biztos van benne igazság; ezt épp abból tudom, hogy most érzem szükségét annak, hogy változtassak magamban néhány dolgon. Én hihetetlen energiával vagyok jelen: "nyomatom", amit meg akarok mutatni. Lazábbnak kéne lenni: hagyni, hogy kijöjjön belőlem magától. A főiskolán egyszer Csehov Platonovját játszottuk, és rengeteget kínlódtam Grekovával, ezzel a tüskés, érzékeny nővel, akiben sok sérelem és szenvedés lakik. Egyszerűen nem tudtam, hogy kellene megszólalni. Anyám azt mondta: lélegezz mélyeket, és add át magad ennek a légzésnek. Apám meg ezt: addig ne szólalj meg, míg magától ki nem jön a mondat... És akkor ne szólaljak meg fél óráig? De tulajdonképpen ugyanazt mondták.
MN: A főiskola után Egerbe került, több osztálytársával együtt; vagyis maradt az "akolmeleg".
JA: Igen, de ezt én kértem. A gyakorlati időmet ugyanis Kaposváron töltöttem, ahol jól éreztem ugyan magam, de egyrészt rájöttem arra, hogy más gyerekként "lakni" egy színházban, és más dolgozni ugyanott, másrészt úgy gondoltam, nem lenne jó, ha anyámmal egy színházban dolgoznék.
MN: És megkérte Csizmadia Tibort, az egri színházigazgatót, hogy vegye oda?
JA: Igen. Nyelt egyet, és odavett. Aztán rögvest megkaptam a My Fair Lady főszerepét. Aztán Irinát Csehov Három nővérében. Abban tanultam meg például sírni. És jól éreztem magam például az Éjjeli menedékhely Natasájában is - meg azért is, mert Egerben jól bánnak a színésszel. Annyira jól, hogy az igazgató elengedett Amerikába. El is mentem. De már előtte - mivel Szantner Anna osztálytársam elment a Katonából - beugrottam az Ivanovba. Lettek volna más feladataim is ott, de én elmentem Amerikába.
MN: És mit csinált ott?
JA: Tulajdonképpen semmit. Magánemberként mentem.
MN: És ez jó volt?
JA: Jó is, rossz is. A megérkezés másnapján már éreztem, hogy rosszul döntöttem a Katonával kapcsolatban. De maradtam négy hónapig - miközben egyre az járt a fejemben, hogy elszúrtam egy fontos lehetőséget.
MN: Egerbe ment vissza, ugye?
JA: Igen, de újra játszottam a Katonában is, amikor Zsámbéki egyszer csak behívatott az irodájába. Úgy mondtam neki igent, mintha a kezem kérte volna meg: olyan odaadással.
MN: A Katona kemény hely. Munkában is, kapcsolatokban is. Hogy sikerült beilleszkedni?
JA: A kemény munkát én nem bánom, hiszen mint mondtam, nekem ez játék. És nagyon jó csapat fogadott, azt hiszem, hamar megtaláltam a helyem közöttük. És megkaptam tőlük a Máthé Erzsi-díjat - ennél nincs nagyobb kitüntetés.
MN: Van-e az életében bármi, ami nem színház?
JA: Hát... nincs. Erre így még nem is gondoltam. Nincsen. Nemigen szeretek nyilvános helyekre járni, nem igazán érzem jól magam egy szórakozóhelyen - én a premierbulin érzem jól magam, meg a büfében. Valahogy nem tudok... kapcsolatot találni másokkal. Ez már az óvodában is így volt; ha meséltem valami vicceset, azon senki nem nevetett, csak én. A színházi gyerekekkel éreztem jól magam. Ugyanazon nevettünk. És mind tudtuk, hogy kell viselkedni a színházban, mikor kell csöndben maradni, mikor lehet hangosnak lenni. Nyilván nem véletlen, hogy az egyetlen régi civil barátom ugyancsak "színházi gyerek": díszítő volt az apukája a kaposvári színházban.
MN: És nem kíváncsi arra, mi van még a színházon kívül?
JA: Dehogynem! Csak ettől még nem érzem szűknek ezt az én színházi világomat. Minden megvan benne, amire szükségem van. Ha egyszer kevésnek érzem, akkor majd átmászom a kerítésen, addig viszont jó itt nekem, a hintán.
MN: Hogyan éli meg a bukást?
JA: A bukást? Nem tudom. Olyasmit még nem éltem meg, amit én is bukásnak éreztem volna. Voltak megoldatlan szerepeim, és voltak olyanok, amelyeket kevésbé jól sikerült megoldani. És volt olyan is, hogy gyenge előadásban vettem részt, de annak szerencsére nem volt nagy visszhangja.
MN: Mindig tudja, milyen az előadás?
JA: Igen. Lehet, hogy ez nem is jó, de mindig látom kívülről az egészet, magamat is. Anyukám szerint egyszer rendezni fogok. Na, ezt én egyelőre nem tudom elképzelni.
MN: És az egyéb kudarcokat jól viseli?
JA: Biztos azért viselem jól, mert nem kudarcnak élem meg. Én mindenből tudok tanulni. Régebben például felhőtlenül beszéltem a magánéletemről a sajtónak - megtanultam, hogy többé nem teszem. De hát ez nem kudarc, nem?
MN: Nem hát. És a siker?
JA: A siker az, amikor minden összejön, nekem is, a többieknek is, meg még a nézőknek is. És még az anyukámnak is tetszik.
MN: Figyeli a nézőteret?
JA: Érzem. Érzékelem. Van, hogy nagyon jó reakciók jönnek lentről - én erre "rá tudok ülni", nekem ez sokat segít.
MN: Tétován, de azért elindult egy filmes pálya is. Ezzel elégedett?
JA: Pálya - ilyen nekem nincs, a színházban sem. Pályában nem gondolkodom. Filmezni szeretnék - de ehhez az kellene, hogy egy rendező "belém szeressen". Hogy velem, általam akarjon mondani valamit. És ne azt, hogy az én arcom "túl karakteres", mert ezt már sokszor hallottam. Érdekes: a színházban ez a "beleszeretés" nem fontos. Ott éppen az a jó, ha minden rendezővel tudok dolgozni.
MN: Egy nappal az évadkezdés előtt fogalma sincs, mit fog játszani. Maga szerint ez rendben van?
JA: Most úgy érzem, igen. Elmondom, miért. Amikor tavaly megláttam a szereposztásokat, szinte mindegyiknél elszomorodtam, hogy miért épp azt a szerepet játszom. És most egyiket sem adnám oda semmiért. Játszom zsiráfot, játszom kisgyereket, játszom boszorkányt, eljátszottam Honthy Hannát. Ezekhez technika kell, ezekre rá kell találni a próbán. Van, hogy gyorsan sikerül, van, hogy tovább tart. De mind nagy boldogság. És ebből is tanultam: nem baj, hogy nem tudom, mit fogok játszani. Majd megtudom idejében. De bármit is játszom, sok dolgom van még magammal. Tanulok fuvolázni...
MN: Énekelni is, nyilván, hiszen a Dzsesztetésben remekül csinálja...
JA: Csak kellene, de lusta vagyok. Foglalkozni kellene a beszédemmel is. És leginkább azzal, amit már említettem: hagyni, hogy belülről jöjjön a játék, nem nyomatni, nem mutatni. Elég volt a csitriből - most már jöhet a nő. Azt hiszem, éppen felnövök. Ideje, nem?
