Film

Életet az éveknek

Steve McQueen: 12 év rabszolgaság

  • - köves -
  • 2014. február 9.

Film

Brit tudósok egy csoportja szerint elképzelhető, hogy akár már egy-két film múlva is bekövetkezhet, hogy Steve McQueen megszűnik az a saját képeibe (ó, te rideg, rideg kameraszem!) és mondanivalója fontosságába (a rabszolgaság elég rossz!) feledkezett filmrendező lenni, akinek ma ismerjük.

Közel a nap, hogy a Shame és az Éhség rendezője igazi, élettel teli filmet készít, s nem nehezen kikezdhető ízléssel kifaragott, feltartott ujjú emlékművet. Semmi kétség, úgy ma nem éhezik senki európai művészfilmen, és senki oly kétségbeesetten nem veri a farkát kozmikus magányában, mint Steve McQueen hősei. S ami elmondható a korábbi művekre, elmondható a legfrissebbre is; olyan tüchtigül senki sem mesél arról a nagy amerikai szégyenfoltról, amit rabszolgaságnak hívnak, mint a brit filmművész. Kamerája (rideg, rideg) előtt ismét egy komplett szenvedéstörténet szökken szárba; 12 év korbácsütésekben, megaláztatásokban és gyapotszedésben gazdag története, annak minden testileg-lelkileg jelentős fordulatával. Nem keveset kell ülni, hogy végigüljük a tisztes polgári életet élő családapából tőrbe csalt szerencsétlenné tett, rabszolgasorba süllyesztett, különböző gazdák keze alatt 12 évet lehúzó Solomon Northup 19. századi történetét. Solomont senkinek sem kellett kitalálni, önéletrajza szerint minden rá mért ütés igaz, egy fiktív rabszolga azonban éppúgy megtette volna. Talán mert McQueen, akinek passziója a tablófestés, úgy lőcsöli rá szerencsétlen Solomonra a rabszolgaság ügyének szendvicsemberszerepét, mintha szegénynek nem lenne épp elég baja enélkül is. Még az Ügyet is neki kell a hátán elvinnie, hisz a szerep így kívánja. Az csak természetes, hogy McQueen a rá olyannyira jellemző kimértséggel pergeti a korfestő eseményeket, és nemcsak a szolgák, de az urak típusaiból is bőséggel válogat. Így jut színészi ziccerhez és déli akcentushoz Michael Fassbender, Paul Dano, Benedict Camberbatch és egy jó ács (meg a producer) szerepében Brad Pitt. De Solomont is nagy ász, a Gyönyörű mocsokságok óta magas szinten szívó Chiwetel Ejiofor alakítja - elsőrangú szenvedés az övé, a legjobb anyagból.

Akárhogy nézzük is, súlyos, fontos, veretes mű született, annyira veretes, hogy ennél több veret már nem is fért volna el rajta. Igazán nem panaszképp, inkább az elismerés hangján jegyeznénk meg, hogy ennyi tökéletesség közepette egy kevéske életnek is hasznát vette volna ez a vitrinbe kívánkozó, mérnöki remek.

Forgalmazza a Pro Video

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.