A kis üzem tulajdonosa válaszút elé állította őket: ha igényt tartanak az amúgy munkaszerződés által biztosított éves extra juttatásukra (bónuszukra), akkor ezt csak úgy tudja kigazdálkodni, hogy egyiküket, a pánikbetegségéből éppen felépülő Sandrát elbocsátja. Mert a piac meg a verseny meg a konkurencia, blabla. Érthető a döntése. A munkások, persze nagyon is rászorulnak az extra havi bérre, ezért sajnálattal bár, de a bónuszt választják. És az ő döntésük is érthető. Ezer okuk van rá; kinek-kinek más, de mind elfogadható. El is mondják döntésük indítékait kollégájuknak, aki arra próbálja rávenni őket, hogy a nagy kegyesen megismételni engedélyezett hétfői szavazáson álljanak mellé – saját anyagi érdekeikkel szemben.
Tökéletes drámai szituáció, egyszerűségükben is egy-egy élet kényszerpályáit látni engedő dialógusok, lenyűgöző főszereplő – ez a Dardenne testvérek legújabb, Cannes-ban szép sikert aratott, bár díjakkal nem jutalmazott filmje. Sűrű az életanyag, hétköznapiságában is hátborzongató a párbeszédekből kirajzolódó szisztéma, amely magát az életet szervezi. Munkájukért, családjukért, kicsiny távlatú életükért szorongó kisemberek hiszik azt, hogy az elemi szolidaritás rájuk háruló morzsányi részének megtagadásával saját túlélésüket biztosítják. Nem véletlen, hogy az egyik, döntését végül megváltoztató munkásnő élettársával kell, hogy konfrontálódjon egészen a szakításig ahhoz, hogy életében először azt érezze: ő döntött. Egyedül. Önállóan. Belső késztetésből. Mert mindenki érzi, hogy a felelőssége nagyobb annál, mint amit vállalni hajlandó. És letaglózóan ismerős az a magyarázatrendszer, amellyel ki-ki hárítani igyekszik ezt a felelősséget.
Marion Cotillard, az attraktív, erős kisugárzásáról ismert színésznő ezúttal elnyűtt, megkeseredett, elhasználódott kisemberré változik. Bőre szürke, haja fénytelen, tartása görnyedt, leszegett fejű járása olyan, mint nádpálcás tanár elé idézett, riadt diáklányé. Uralkodni próbál meg-megremegő hangján, visszafojtja könnyeit, visszafojtja haragját, visszafojtja a pánikot. Visszafojtja az életét. Mint minden kiszolgáltatottja ennek a magát csak győztesekben és vesztesekben megfogalmazni képes, gyökerénél rohadó civilizációnak.
Ha ezt a realista, eszközeit tekintve végtelenül egyszerű, ám közlendőjében roppant összetett, sokoldalú művet nézem, egy pillanatra eszembe jut, hogy volt valaha egy komplett művészeti ág. Forradalmian új volt, lenyűgözően hiteles, semmihez sem foghatóan izgalmas. Képes volt a világot egyszerre több nézőpontból bemutatni, egyszerű képekkel elemelt, elvont, sőt archetipikus tartalmakat kifejezni. Ez volt a film. A filmművészet. Olyan volt, mint a Dardenne-ék műve, ez itt: igaz.
Forgalmazza a Mozinet
