Emberekről

Fliegauf Bence: Csak a szél

  • Bori Erzsébet
  • 2012. április 12.

Film

Akik pártunk és kormánya berlini performansza után vériszamos naturalista mészárszékre vagy a Rágalmazás Elleni Liga vádpontjainak dramatizált változatára számítottak, azok csalódni fognak várakozásukban. Rajtuk kívül még Fliegauf eddigi (régi szóval) művészfilmes munkásságának hívei csalatkozhatnak, ha a Dealer, a Rengeteg, a Tejút rendezőjének legújabb filmjére váltanak jegyet.
De ezeken a csalódásokon nagyon gyorsan túl lehet esni. A KIM akcionistái nemcsak azért váltak nevetségessé - járulékos haszonként az ország jó hírét is tovább öregbítve -, mert egy játékfilm bemutatója előtt arra hívták fel nyomatékosan a nagyérdemű figyelmét, hogy most egy játékfilmet fognak látni, hanem azért is, mert ezt nyilvánvalóan a film megnézése helyett tették.

Csak a szél ugyanis nem a cigánygyilkosságokról, még csak nem is arról a társadalmi közegről szól, amelyben ez a rasszista gyilkosságsorozat megtörténhetett. Vagy csak nagyon áttételesen. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez egy antropológiai ismeretterjesztő film egy közösségnek, amely nem látszik tudomást venni arról, hogy neki ez a bűncselekmény-sorozat súlyos, feldolgozandó traumát okozott. Természetesen mirólunk, magyarokról és a mi tudatlanságunkról van szó, amit a film orvosolni igyekszik, amikor elénk tárja egy távoli, idegen, egzotikus népcsoport mindennapi életét. Ez az "ismeretlen" népcsoport a cigányság, amelynek démonizálásán, törvényen kívülre szorításán, dehumanizálásán jelentős erők ügyködnek, ijesztően széles közönséget szólítva meg. (És a helyzetet még félelmetesebbé teszi, ha felismerjük, hogy a "cigány" itt gyűjtőfogalom.) Egy olyan országban, ahol a keresztény vagy a liberális polgári középosztály csak egy szűk réteg, és a tényleges közepet alkotó többség - amely erején felül teljesítve küszködik a felszínen maradásért - egyetlen fenyegető masszának látja a leszakadtak hatalmas tömegét. Összemosódik szegény és mélyszegény, lumpen és cigány, munkanélküli és élősdi, bűnöző és hajléktalan, hogy arctalan zombiseregként induljon harcba a szociális juttatásokért, felszaggassa a társadalom szövetét, és elorozza az állami támogatásokat az arra érdemesebbek elől. A világ minden "parazitája" - egyes nézőpontokból bárki inaktívat, "nyuggert" és "rokit" is ideértve - egyesül a "cigány" gyűjtőnév alatt. Az egzisztenciális bizonytalanság, fenyegetettség eluralkodó légkörében már csak az hiányzik, hogy rendre olyanok válnak hatalmi tényezőkké (sőt nem átallják államférfinak hívatni magukat), akik a közösség és az ember jobbik részének megszólítása helyett az emberi természet leghitványabb vonásaira játszanak rá. A szemünk előtt válik társadalmi programmá a saját társadalmunk felszámolása azzal, hogy tömegeket rekesztünk ki belőle, fosztunk meg minden esélytől, és hozunk olyan helyzetbe, amelyben nem marad semmi vesztenivalójuk. A tényleges életfogytiglannak, a "három csapásnak", mindenfajta normaszegés kriminalizálásának, a segélymegvonásnak, a támogatási formából rabszolgasággá változtatott közmunkának iszonyú ára lesz, és nemcsak az ilyen intézkedéseket helyeslők vagy kikövetelők, de mintha maguk a döntéshozók sem tudnák, mit jelent az, hogy társadalmi költség, amelyet mindezért valamennyien, talán hetedíziglen fizetni fogunk. Maximális szavazataránnyal, hatalomkoncentrációval és kétharmados felhatalmazással rohanunk a vesztünkbe.


Itt már nemigen segíthet a művészet, érthető reakció elefántcsonttornyokba húzódni, de legalább a magasból lássunk tisztán. És mondjuk ki, hogy korunk hőse Tarr Béla, Kukorelly Endre, Schilling Árpád és persze mások is, nevesek, kevésbé nevesek és egészen névtelenek, akik a maguk helyén, a munkájukban, a blogjukban, árral szemben is életben tartják, képviselik a jobbik részünket. Mint most Fliegauf. A Csak a szél művészi kiállás, de nem a propaganda vagy az "ide lőjetek" értelmében. Már az is gesztusértékű, hogy normális, átlagos magyar családként ábrázol egy cigány családot. Az anya, a nagylány, a kiskamasz fiú és a nagyapa egyetlen hétköznapját látjuk, felkeléstől lefekvésig - amelyet már nem követ másnap. Teszik, amit tenniük kell, amit tehetnek a vidéki magyar valóság természetes közegében mozogva, a háttérben uzsorások, közmunkások, munka nélkül lézengők, alkeszek, drogosok, pattanásig feszült és bármikor robbanó indulatok, és egy fel-feltűnő, elsötétített üvegű fekete autó, amelynek láthatatlan utasai már öt családot irtottak ki (szép rendőri zsargonban "csináltak meg") a környéken.

Jó alkotói döntés, hogy a Csak a szél nem egy cigánytelepen játszódik - amelyet csak egy Treme-szerű sorozatban lehetne hitelesen feltárni, míg egy rövid filmidőben a roma sztereotípiák sűrítményét kapnánk az arcunkba -, hanem egy tanyabokor településen, ahol etnikumtól függetlenül tenyész a kilátástalanság, a tisztes, igyekvő szegénység és a lumpen létforma, éppen úgy, ahogy az életben. A budapesti filmiskola legjobb hagyományait követő dokumentarista játékfilmet látunk, hiteles amatőr szereplőkkel, helyszínekkel és interakciókkal. Mindez az eszköztelenül lefilmezett valóság illúzióját kelti, holott nagyon is átgondolt, ökonomikusan szerkesztett, a Rengeteg és számos nagyszerű dokumentumfilm operatőreként ismert Lovasi Zoltán kamerájával (nem tolakodó) műgonddal fotózott, határozott rendezői elképzeléssel állunk szemben. Szakértelemmel, ha úgy tetszik, profizmussal, amit ezúttal egy hazafias, közösségi cél szolgálatának rendeltek alá.

A Budapest Film bemutatója



Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.