Magyar Narancs: Ez az éved a drámáról szólt, elsősorban az Asztalizenéről. A Nibelung-lakópark-hoz és a Köztársaság téri lincselés - Papp Andrással közösen jegyzett - shakespeare-i ihletésű színreviteléhez, a Kazamatákhoz képest ennek a drámának a közege nagyon polgári, budai dolog. Nem féltél attól, hogy ebből társalgási dráma, szalondráma lesz?
Térey János: Attól féltem volna inkább, ha lekopírozok valamilyen bejáratott saját előzményt. Mondjuk, ha megírom Csernobilt drámai jambusokban. Egész egyszerűen arra gondoltam, hogy itt van egy hiány. Az előjelek nélkül értett magyar polgári hagyomány manapság csak múzeumként kap teret a színpadon. Azon gondolkoztam, lehetséges-e olyan darabot írni, amelynek a hősei jól szituált fiatal értelmiségiek, Budapesten és mostanában. Világos, nem a romkocsmák vagy a partik társadalmára gondolok, hanem a szép számban gyarapodó középkategóriás és luxuséttermekére. Ha ilyen anyagba vágja az ember a fejszéjét, akkor nem hullahegyekbe fog beleszaladni. Na most, hogy a tétek jelentősek-e vagy sem, azt az ember a saját bőrén szokta érezni. Ha a civil életünkben következnek be olyan események, mint akár az Asztalizene órái alatt Győző életében, aki egyetlen este folyamán veszíti el a feleségét, a szeretőjét, a reménybeli szerelmét és a barátai többségét is, akkor az fölér egy kisebbfajta nyaktilóval. Az efféle katasztrófasorozat az azt elszenvedő ember kedélyét átrajzolja, picit átszínezi, átmeneti időre kioltja az örömre való fogékonyságát. Győző pökhendi hólyag, nem sajnálom, de kísérleti nyúlként szükségem van rá. Nagyon rég szerettem volna olyan darabot írni, amelyik egyetlen helyszínen játszódik, maximum tíz beszélő szereplőt vonultat föl, és az összecsapások annak ellenére mind vérre mennek, hogy nem folyik vér. Hogy ihletett színházi emberhez kerül-e a darab vagy sem, egyáltalán nem közömbös: light lesz vagy extra hard, link szalonfecsegés vagy borzongató jégverem.
MN: Kipróbáltad, hogy kevés szereplővel, egyetlen térben, polgári környezetben, vér nélkül is tudsz-e írni olyasmit, mint eddig?
TJ: Igen. A huszadik századi színpad csak ugródeszka, távolról akár T. S. Eliot társalgási darabja, akár az általam nagyra becsült Szomory; mert ami a nyelvet illeti, az ő hangja nálam néha visszacseng. A magyar drámahagyomány, legalábbis nyelvében, ritkán annyira markáns, mint ő: ez nem jelenti azt, hogy nem voltak eleven problémafölvetései, hanem csak orgánuma. Egy Antonioni-film emléke mélyen élt bennem, ez Az éjszaka, nagyon fiatalon láttam, és csak az Asztalizene megírása után szereztem be DVD-n. Ennek a filmnek a fekete-fehérje maradandó benyomás, ahogy Milánó fojtott miliője föltűnik benne, meg az öltönyös-kosztümös fiatalok a távlattalan kapcsolataikban vergődve. Olyan világ, amelyet az ember közelről ismer Budapesten is, tapintható, ízlelhető és hellyel-közzel megfizethető. A másik előkép szintén film, mégpedig egy nagy magyar film, az 1978-as, Szörény Rezső rendezte BUÉK!, amelyik a háttérben a kényszeres óévi mulatságba ájult kádári főváros hajszálpontos életképét vonultatja föl, gőzfürdőt, kocsmát, lakást. Közelebbről egy meddő szocialista nagyüzemet, korrumpálódott káderekkel, az előtérben egy négyes szerelmi fölállást mutat, két párt, akik felemás módon mintegy partnert cserélnek egy szilveszteri mulatság, egy igazi vérbő vállalati buli idejére. Kisrealista műnek tűnik, és mégsem az, jóval több. Nekem ez a remeklés megidézte a csehovi szikét, a pszichologizáló mélyfúrást. Manapság messze nincs a köztudatban. Nota bene, egyik főszereplője Bálint András (a Radnóti Színház igazgatója, itt mutatták be az Asztalizenét - V. GY.).
MN: Nekem néha úgy tűnt, hogy téged a színpad elsősorban nem mint dramaturgiai lehetőségek tere érdekel, hanem mint a stilizáció tere. Mintha monológokban és dialógusokban gondolkodnál inkább, mint színpadi akcióban.
TJ: Itt vitatkoznék veled, nincs így. Ami érdekel, az mindig a személyiség a viszonyok hálójában, minden az alakjaim érdekérvényesítő képessége körül forog, és mindig csak eszköz a stílus, a szemlélet nyelve. Ez az úgynevezett nyelvérzék olykor tévútra is csábíthatja a nyelv használóját. Ha nem látnék izzó akciót, és nem volna bennem kíváncsiság a, mondjuk így: "hőseim" útja iránt - anélkül, hogy állást foglalnék, hogy pert döntenék el közöttük -, akkor megette volna a fene az egészet. Csak az akció az, ami érdekel.
MN: A te, úgymond, "hőseid", akikre hideg, száraz szemmel nézel, olyan hősök, akikért nehezen dobban meg a szív. Az 56-os drámának egyáltalán nincsenek hősei, a történelemnek a téren tartózkodó angyalát, a tudósítót kivéve.
TJ: Ha csupán egyetlen ember volna a házban vagy a téren, egyetlen hagyományos vonásokkal megrajzolt "pozitív" vagy "negatív hős", az már rögtön állásfoglalás - lenne. Ezzel szemben itt csak a nyers tömegember van. Ennek a darabnak, ha úgy tetszik, szolidaritása sincs, munkásmozgalmi értelemben pláne semmi, ez a darab erőviszonyokra figyel, modellé téve egy történelmi eseményt, jelesül az emberszörny elszabadulását bent és kint. Ha valaki végignézi a Life magazinban megjelent fényképeket, szembesül vele, hogy ezen a téren, a forradalom fölemelő és lenyűgöző fölvezető napjai után maga a pokol szabadult el. Egy délutánra. A népharag indokolt, mert a védők jelenléte abszolút jogtalan a téren; a hivatalosan már nem is létező ÁVH lövöldözős provokációi különösen vérlázítóak. Benti golyó oltja ki az ápolónő életét is az ostrom során. A valódi forradalmi vezetők távolléte, késése, a kontroll hiánya mégis nehezen érthető, különösen a lincselés alatt. Fájdalmasan méltatlan és aránytalan a módszereiben nem válogató bosszú, az elborzasztó vérfürdő, még ha magyarázható is a tömeghisztéria lélektanával; még ha merőben forradalmi tett ez is.
MN: Margócsy István írja a Kazamatákról, hogy ez a részvét nélküli tisztánlátás, ami a történelmet gigantikus, gyilkos káoszként fogja fel, mintha Spiró György korai történeti drámáinak és történeti regényeinek kéznyomát viselné magán.
TJ: Spiró kitüntetetten fontos szerző és ember számomra, különösen A békecsászárral, máig meg nem szólaltatott nagy verses darabjával, vagy a virtuózan eredeti Az ikszekkel; olykor beszélgetünk is hajnalig. Egy fiatalember öntudatlanul kezdi az építkezést, aztán később kezd el szisztematikusan dolgozni, ha megtalálja a terepét egyáltalán. Spiró húszévesen találta meg. Éleslátó és irgalmatlan emberszemlélete is vonzó nekem. Illúzióm nincs. Általában az ember nem túl szívderítő jelenség. És most nem csak erről a mostani, rettenetesen cudar Magyarországról beszélek. Az emberek minimális hányada viszont helyenként csodálatos, jószerivel szóhoz sem enged jutni, olyan meglepetésekkel szolgál. Megkockáztatom, miattuk érdemes véghezvinni bármit.
MN: A Kazamaták bírálói közül némelyek úgy vélték, végül mégiscsak megsajnáljátok a pártház védőit, amit nehéz elkerülni a darab szerkezete, logikája miatt - a zárlat mégiscsak az, hogy ezeket az embereket széttépik, meglincselik, a kintieket meg nem, mert ők csinálják.
TJ: A bentiek, az elnyomó rezsim képviselői, tehát a kommunisták vannak áldozati pozícióban, végzetük elkerülhetetlen, mert rossz helyen vannak, rosszkor. Nagyon egyszerű leosztás a történelmi szituációból következik, nem a mi elképzelésünk. Bezártságuk kíváncsiságot ébreszt: mint akik beszorultak a liftbe, és még pimaszkodnak is kifelé. Dicstelen haláluk aktusa, pusztulásuk fölmutatása, az Isten szerelmére, nem jelent politikai szimpátiát. A pártos közeg határtalan primitívsége, ha ezt politikai szimpátiának olvassa és látja. Más helyzet a mindenkori rendezésé. A rendezés mindig kurtít, tömörít, egyszerűsít, ezért elvész egy csomó mozzanat a szövegből, a kintre figyelő optika, és a bentiek - a pártapparátus, honvédség, ex-ÁVH triász - háromfelé tagoltságának bemutatása, a klasszikusan magyaros, kibékíthetetlen ellentétek. Egy kanál vízben fojtanák meg egymást, ha nem tenné meg helyettük ugyanezt a tömeg. Tragédiájukba komikus íz vegyül, hisz a fölmentésükre érkező tankok lövik szét a házat, navigációs hibából. Ez nem "ötvenhatos darab", hanem grand guignol.
MN: Pályád elejétől mintha arra törekedtél volna, hogy megcsinálj egy nagyon erős, jól fölismerhető költői hangot. Egyesek ezt a kísérletet Ady törekvéseinek újjáélesztéseként látták. Wagnerről, aki szintén nagyon fontos neked, Thomas Mann úgy vélte, egyszerre van benne valami a géniuszból és a dilettánsból is. Nem túl nagy ezt az utat választva a túlzás veszélye?
TJ: A költészet a túlzások paradicsoma. Mégsem önportrét készítek elsősorban, mint Ady, hanem karaktereket látok, ezeket boldogítom, ütköztetem vagy békéltetem. Õk többfélék, de "a pályaképük" természetesen egyetlen szemlélet tükre. Kérdés, éppen ura vagyok-e a saját anyagomnak. Voltak egész könyves kitérőim, amelyek később fölöslegesnek bizonyultak, ilyen például novelláskönyvem, a Termann hagyományai. Ugyanakkor tanulságos állomás, követhetetlen utat zár le. Ezt senki sem ússza meg. Alig ismerek olyan életművet, amelyiknek ne volna tekintélyes hibaszázaléka. Persze vannak jól temperált, egyenletes, baromi unalmas, teljesen bealvós életművek. Ami Adyt és Wagnert illeti, vérmérsékletben és alkatban egyikőjük rokona sem vagyok. Adynak udvartartása volt és politizált, az érett Wagner körül is üzemelt egy network: én titkárság nélkül dolgozom. Már nem vagyok fiatalember. Amikor elindulsz, beléhelyeznek egy viszonyrendszerbe, elvárás, netán előítélet születik. Harmincöt után már nem az a kérdés, ki kihez hasonlít, hanem az, hogy a saját addigi pályáján ki merre mozdult, ha ugyan mozdult. Saját hétköznapjaim megfestése, mint írói munka, mindenesetre nem érdekel. Hivatásbeli értelemben abszolút magányos farkas vagyok, vannak barátaim az irodalomban, de nincs "iskolám", nincs "mesterem", nincsenek "tanítványaim".
MN: Azért ennél mégis jobban foglalkoztat a hagyomány. A Metro újság hasábjain közöltél íróelődeidről miniesszéket, ez év elején jelent meg a Holmiban egy Szomoryról szóló vallomásos értekezésed.
TJ: Valamiféle váratlan együttállás szükséges, hogy egy hasonló írás szülessen. Amikor Réz Pál a Nyugat-számot szerkesztette, egészen konkrét leszek, nem dolgoztam semmilyen nagyobb lélegzetű, egész estés vállalkozáson. Volt tehát idő, kedv is éppen. Volt egy idő, amikorra Szomory eltűnt, viszszavonult az életemből, nem érdekelt, kihűlt, soknak bizonyult. Akkor éppen újraéledt bennem a kíváncsiság, tényleg sikerült találnom, csak belepillantva is a köteteibe, olyasmit, amit addig nem vettem észre nála, például megrendítő oldalakat. Egész addig elsősorban a stiláris orkeszter nyűgözött le, a fura figurái és a földrajza. Magyarán: kedv, idő, motiváció, Réz sürgetése: ez volt a megfelelő pillanat. A hírlapi költőarcélek esete hasonló, kedv és valamiféle kötelességérzet hajtott, hogy ezeket a miniportrékat kéthétről kéthétre megírjam. Csak a lustaságra hallgatva egyszerűbb lett volna nem megírnom őket. De ha van valami, ami foglalkoztat, egy darab vagy egy regény terve, akár egy négysorosé, akkor muszáj önzőnek lennem.
MN: Az említett erőteljes hang, a stilizált agresszivitás a legutóbbi verseskötetedből, az Ultrából majdnem teljesen eltűnt, talán a Doktor Faustus panaszolkodása című anatémaverset leszámítva. Honnan ez a változás?
TJ: Húsz és huszonöt év között a hang mutál, aztán meghallod a triangulumot, képes vagy megszólaltatni a saját hangodat. Nálam a hang volt meg először. A magatartás, a tét, az alakjaid morálja és az erők rendszere sokkal később alakult ki. Ez a költészet, ha nem arcátlanság ilyet mondani, a nyelvében teremtődött, öltött körvonalakat és csak sokkal később lett ennek a nyelvnek tétje. Hangszer, téma és variációk. A másik meg az, hogy én újabban a nagyformával jegyeztem el magam, abban vagyok otthonos, közben nagyon szeretnék lírai költő maradni, csak nem biztos, hogy ez nekem mindig sikerül. Az első kísérlet a verses regény irányába mutató zárt ciklusra a Varsó volt (A valóságos Varsó című kötet - V. Gy.); kétségtelenül vannak kamaszos jegyei. A Tulajdonosi szemlélet viszont egy igazi lírai költő könyve. Az Ultra pedig a mostani fülemnek túl belcanto, túl csiszolt: hol klasszicista, hol art deco. Távolodik tőlem, pedig szinte tegnapi. De nagyon szeretem ezt a könyvet, örülök, hogy van, mert oázis két tűzfészek között. Hű rajza a tegnapi kedélynek, átmeneti harmóniát mutat, becsülöm a magam módján, mert mint ilyen: kincs.
MN: A harmincöt éves kort mint határt emlegetted az előbb. Nagyon más most az élet, mint négy-öt éve?
TJ: Nagyon más. Te, az öt évvel ezelőtti állapot, számoljunk, mi is volt akkor... Öt évvel ezelőtt készen volt a Nibelung. Szemben a lírai költészettel, amelyik a maga becsületes háromszáz példányait odateszi a könyvesboltok polcaira és csöndes, udvarias fogadtatásban részesül, a mai magyar színház, minden csökevényével együtt is, olyan helyszín, olyan intézmény, amely - ez nem elhanyagolható - emberek ezreit mozgatja meg. 2002-ben találkoztam Mundruczóval, 2004-ben találkoztam a Krétakörrel, és megszületett egy olyan előadás, amelyre máig is jó szívvel gondolok viszsza. És az is kiderült, már korábban is, a Paulus esetében, hogy az a három-négyszáz példány lehet akár néhány ezer is - lehet néhány tízezer is, de az utóbbi mégsem az én esetem. A színházban elkényeztetve érzem magam, ugyanakkor kielégítetlenül. Rendkívül ritka az a pillanat, amikor az elképzeléseim, az úgyszólván gyermeki vágyaim összeérnek a mai magyar színház realitásával, akár fordításról, akár saját darabról van szó.
MN: A Kovalik Balázst méltató szövegedből világosan kiderül, mennyi bajod van a jelenlegi magyar színházzal.
TJ: Nem vagyok se hálátlan, se gőgös, ha aggódom, értük aggódom. A mai magyar színház talányosan gyáva, és ennek elsősorban nem pénzügyi okai vannak. Én szeretek kockáztatni; azt szeretném, ha azok is kockáztatnának, akik velem együtt dolgoznak.
MN: Milyennek látod a kortárs hazai irodalmat?
TJ: Jólfésültnek. Átlagosnak. Bármire képesnek. A természeti tüneménytől, mint pár éve Nádas hatalmas regényfolyama, a szürke maszszáig. Olvashatónak.
MN: Tényleg nem érzel semmiféle rajzást? Mondok hozzád és hozzám is közel álló neveket: Borbély Szilárd, Schein Gábor, Lanczkor Gábor, Szálinger Balázs. Mégis indokolt kissé unalmas, jó magaviseletű, megbízható formaérzékű lányok-fiúk játszóterének tartani az irodalmi szcénát?
TJ: Ezeket a jelzőket nem használtam, persze használhattam volna másokra, akik nem érdekelnek - mindenesetre elemi érintettséget, maradjunk a költészetnél, százból egy vers vált ki belőlem. Márpedig csak ezért az elemi izgalomért tartózkodik az ember az irodalomban, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy most pezsgést látok. Elalszom a jópofa tárcaköltészeten vagy a verselő háziasszonyokon. Ugyanakkor égető gondok nincsenek. Négy-öt folyóiratot olvasok, viszonylag hűségesen, és ez azért valami. Számomra valahogy mindig a már lezárult életművek jelentettek elsősorban ösztönzést, szóval a halottak. Ettől még, persze, nem vagyok süket és vak a jelenre. Ami Borbélytól Lanczkorig történik, az csodálatos emelkedés, ez egészen biztos, ahogy az is, hogy a mostani magyar irodalomnak nem ez a leginkább látható, a leginkább fénybe emelt fertálya. Nem baj.
MN: Többször is utaltál a szörnyű politikai klímára. Hogy érzed magad mostanában itthon?
TJ: Azon az érzésen túl, hogy "alámerülök és kibekkelem", azt is tudom, hogy soha nem fogom magam exponálni a közéletben, minimális ambícióm sincsen, magyarán elviselni vagyok kénytelen, ami mostanában történik. Ez az ország most boldogtalan, mert impotens, ez az ország most tehetségtelennek mutatja magát, semmi újat nem mondtam. Annyi biztos, hogy nem ez Magyarország történetének legcudarabb időszaka, és azt is tudom, hogy védekezni a külső közérzet ellen csak a saját eszköztárammal tudok. Darabot írok róla vagy verset, még csak nem is realistát.
MN: Nem érzed illúziónak, hogy "ki lehet bekkelni"? Nem rokon ez valamiképp a tőled sok tekintetben meglehetősen távoli Babits reményeivel? "A gazda bekeríti házát", aztán majd csak megérkeznek az új tavasz felmentő seregei.
TJ: Ez az állapot könnyen lehet, hogy életfogytig tart. Annyit tudok, hogy aki író létére belép a nagypolitikába, majd különösebb elhivatottság és képzettség nélkül pattogni, ugrálni kezd, az többnyire automatikusan kiiratkozik az irodalomból. Egészen addig a pillanatig, ameddig megjelenhetnek a műveim, amíg azt írok, amit józan ésszel szeretnék, és a cenzor nem koppint a kezemre, még mindig kivételezett helyzetben érezhetem magam, s még mindig boldognak olykor, mert a szabadság: adott.
