"Erősebbé tettek, akiket elveszítettem" (Patti Smith Budapesten)

szerző
Szabó Stein Imre
publikálva
1998/33. (08. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A közelmúltban megjelent Patti Smithről egy életrajz, szerzője, Nick Johnstone egyetlen nagy lendülettel Krisztushoz, Teréz anyához és a dalai lámához hasonlította. Akik hallották a Pepsi Szigeten, sejthetik már, hogy miért. Ebből az ötvenegy éves törékeny asszonyból olyan elementáris erő sugárzik, amely - még a rock ´n´ rollban is - egészen példátlan. És nincs az a távoli sziget, ahová ne kísérné el.

A közelmúltban megjelent Patti Smithről egy életrajz, szerzője, Nick Johnstone egyetlen nagy lendülettel Krisztushoz, Teréz anyához és a dalai lámához hasonlította. Akik hallották a Pepsi Szigeten, sejthetik már, hogy miért. Ebből az ötvenegy éves törékeny asszonyból olyan elementáris erő sugárzik, amely - még a rock ´n´ rollban is - egészen példátlan. És nincs az a távoli sziget, ahová ne kísérné el.

Magyar Narancs: A mai napig úgy utalsz a rock ´n´ rollra, mint valami közös nyelv lehetőségére, ám a 70-es években arra is gondoltál, hogy e közös nyelv ereje akár kormányokat is megbuktathat.

Patti Smith: A 70-es években nagyon idealista voltam a rock ´n´ roll szerepével kapcsolatban. Úgy éreztem, olyasvalaki számára, mint én, aki csak egyetlen nyelvet beszél, nagyszerű dolog egyik országból a másikba utazni, legyen az Japán, Svédország vagy Franciaország, és a nyelvi korlátok ellenére is találhatok módot a kommunikációra. Komolyan hittem abban, hogy ha pozitív módon használjuk ezt a kommunikációs lehetőséget, összejöhetünk, eszmét cserélhetünk - és közben még szórakozunk is. Máig lehetségesnek tartom ezt, de az akkori elképzeléseim kicsit utópisztikusak voltak, bár megvolt a maguk szerepe. A rock ´n´ roll energiája egy nyelvet adott az embereknek, és reménységet a bonyolult politikai helyzetekben. Olykor kifejezetten segítségére lehetett az úgynevezett keleti blokk népeinek kibírni azt, amin keresztülmentek, míg ki nem vívták szabadságukat. De továbbra is sok dolgunk van, továbbra is szükségünk van egy globális kommunikációs bázisra. A rock ´n´ roll ma már talán nem az elsődleges eszköz, sok olyasmi is rendelkezésünkre áll, ami a 60-as, 70-es években nem létezett, mindenféle telekommunikációs eszközökkel közölhetjük egymással gondolatainkat.

MN: Nemrég megjelent egy életrajzod...

PS: Nem olvastam...

MN: ...miért nem akartál részt venni az elkészítésében?

PS: Túl fiatal vagyok, és még élek! Ötvenegy éves vagyok, de fiatalabbnak érzem magam, gyerekeim vannak. Úgy gondoltam, egy életrajz az életemnek ebben a fázisában indiszkréció lenne, nem szolgálna semmilyen célt. Élek, és van mit mondanom. Manapság alapvetően a pletyka miatt írnak életrajzokat. Nem akarnak a mélyére hatolni a tárgyuknak, hanem pletykálkodnak. Ez engem nem érdekel.

MN: Pár éve visszaköltöztél New Yorkba. Sok nagy művész, akik a 70-es években a társaid, barátaid voltak, ma már nem él. Nem vagy egy kissé egyedül ott?

PS: Először is az egyedüllétről. Valóban elveszítettem a legjobb barátaimat: Robert Mapplethorpe AIDS-ben halt meg, a zongoristám szívrohamban, és meghalt a férjem és a fivérem is. Négyen a legközelebbi barátaim és munkatársaim közül. De ebből megtanultam, hogy ha az ember nyitott tud maradni, amikor meghalnak a szerettei, akkor belül vele maradnak. Amikor az ember túljut a barátai és szerettei elvesztése fölötti fájdalom okozta sokkon, akkor - ha hagyja megtörténni - találkozhat a veszteségben rejlő szépséggel is. Azzal, hogy részben magunk is azzá válunk, akit elveszítettünk. Engem erősebbé tettek mindazok, akiket elveszítettem. És csupa olyan embert vesztettem el, aki igazán hitt bennem. Amikor erre gondolok, nagyon fontos számomra, hogy ne hagyjam abba, vigyázzak magamra, és képességeim szerint a legjobb munkát végezzem. Mert ők nagy erőfeszítéseket tettek azért, hogy azzá válhassak, aki ma vagyok.

MN: Ha az előző kérdés személyes oldala helyett New York klímáját nézzük: hol vannak a 60-as, 70-es évek művészeti mozgalmai, nincs fluxus, nincs Andy Warhol...

PS: Nincs Allen Ginsberg... Ez mind igaz, de a helyzet az, hogy ők is csak emberek, és mi is emberek vagyunk. Nagyon fontos, hogy amikor Allen Ginsberg meghalt, tudtam, ezernyi ember tudja majd csak betölteni az ő helyét. De van ezernyi emberünk. És nagyon fontos, hogy ne demoralizáljon az erős emberek elvesztése. Tanulnunk kell tőlük, és folytatni a munkát. 1968-ban Amerikában - és tudom, a világ sok más részén is, bár az Egyesült Államokról beszélek, mert azt ismerem a legjobban - politikai, művészi és kulturális tekintetben nagyon optimista hangulat uralkodott, közös ideáljaink voltak, és ezeket fejeztük ki zenében, költészetben. Optimisták voltak az emberek, úgy érezték, együtt tehetnek is valamit. Mindenki ellenezte a vietnami háborút, művészek, költők, politikusok. De mi történt? Martin Luther Kinget megölték, Robert Kennedyt megölték, Nixon lett az elnök, diákokat lőttek agyon a Kent State Universityn, kiment a talaj az emberek lába alól. Én 18-19 éves voltam. A nemzedékem, amely látta Kennedy elnök halálát és a többi gyilkosságot, önbizalmát vesztette, odalett az egysége is. Befejeztük ugyan a vietnami háborút, mégis szétforgácsolódtunk. De én azt mondom, nem kell nekünk ennek az elbátortalanodásnak az árnyékában élnünk. Visszautasítom, hogy a saját nemzedékem bánatának árnyékában éljek. Ne a kudarcainkra figyeljünk, hanem arra, amit elértünk. Elértünk valamekkora egységet, kiharcoltunk bizonyos változásokat, létrehoztunk néhány igazán kiemelkedő alkotást. Mindezt meg lehet ismételni. De szükség van arra, hogy az emberek higgyenek, dolgozzanak, áldozatokat hozzanak. Nem az a fontos, hogy menők legyünk, nem a pénz a lényeg, nem az, hogy a legdivatosabb ruhát viseljük - mindez lényegtelen. A lényeges az, hogy kommunikáljunk, és higgyünk valamiben. Ha pedig hiszünk, az mindannyiunkat érint. Az emberek azért harcoltak a vietnami háború ellen, mert nem akartak odamenni meghalni. Az életükért harcoltak. De ha nem teszünk valamit ezért a bolygóért, megölnek mindannyiunkat a vírusok, az AIDS, a szennyezett víz, a nukleáris kísérletek hulladékai. Meg fogunk halni. Persze az ember halandó, de legalább hadd válasszuk meg, hogyan. Épp elég okunk van az összefogásra, sokkal fontosabb dolgok, mint Vietnam, csak hozzá kell látnunk. Amihez bátorság szükséges, az emberek pedig nagyon lusták. Ott a tévé, a video, mindenki olyan laza, derűs. Pedig rosszul haladnak a dolgok, mi meg hagyjuk, hogy csak szórakoztassanak bennünket. Ahelyett hogy azt mondanánk: Ennyi! Elég volt!

MN: Nem zaklatni akarlak, de mert azt hiszem, az átlagosnál többet tudsz a halálról, hadd kérdezzem meg, mit gondolsz, mi van odaát?

PS: Nem mondhatom azt, hogy tudom, mi van odaát. De azt igen, hogy hitem szerint mindannyian, amikor megteremtjük az életünket, egyúttal hozzájárulunk a halálunk megteremtéséhez is. Az életet követő utazásunkhoz. Vannak emberek, akik aktívan vesznek részt annak az alakításában, ami az élet után következik. Például a tibeti buddhisták. A szerzetes, aki ideje jó részét azzal tölti, hogy a lelkét vagy a szellemét fölkészítse az utazásra. Én hiszek abban, hogy létezik ilyen utazás. Azt hiszem, az ember élete - mi is az a szó, amit keresek, gyerünk, Patti (biztatja magát nyögve, sóhajtva), mintha valami idegen szó lenne (nem találja) -, akárhogy is, mint mondtam, fontos szerepünk van annak a felvázolásában, ahogy majd elmegyünk. A szeretetünk, az érzéseink, hitem szerint, itt maradnak, és gazdagítják a bolygót. Személyes tapasztalatból tudom - mert négy hozzám nagyon közel álló ember ment el gyors egymásutánban -, hogy senki sem hal meg, és nem mindenkinek egyforma a szelleme. Amikor jó barátom, Robert Mapplethorpe meghalt, nagyon úgy éreztem, jelen van. Fotográfiával foglalkoztam, mintha ő maga is mellettem lett volna, és megmutatott volna mindenfélét. De ez nem mindenkivel volt így, aki meghalt. Amikor a férjem meghalt, úgy éreztem, mintha az elemek... mert benne hatalmas energiák voltak, hatalmas energiák... úgy éreztem, mintha vihar tombolna a világban. Amikor egy hónappal később meghalt a fivérem, nagyon... nem is tudtam, hogy meghalt, sétáltam az utcán, karácsonyi ajándékot vásároltam a gyerekeimnek, és egyszer csak nagyon boldognak éreztem magam. A férjem épp egy hónapja halt meg, én meg boldognak éreztem magam, a szívem örömmel telt meg, melegséget sugárzott. Aztán hazamentem, a rögzítőm tele volt üzenetekkel, letettem a csomagokat, hogy meghallgassam, és akkor tudtam meg, hogy meghalt a testvérem. Rettenetes sokk volt. De néhány nappal később, amikor túljutottam a sokkon, visszatért az örömteli érzés. Akkor ébredtem rá, hogy ez az örömteli érzés a fivérem volt. Fiatalabb volt nálam. A Patti Smith Groupban ő irányította a színpadi legénységet, nagyon hűséges volt, nagyon keményen dolgozott, vitte a zenekart, és nagyon hitt bennem, gyerekkorunk óta. Azt szoktam mondogatni, és máig így hiszem, hogy ha valamit is sikerült jól csinálnom, abban része volt annak, hogy volt egy öcsém, aki hitt bennem. Igazán hitt bennem, és én ezt éreztem meg. Máig is, ha elbátortalanodom. Ezeket a dolgokat tudom a halálról. Többet nem. Pasolini mondott valamit a halottakról. Azt mondta, nem az van, hogy a halottak nem tudnak beszélni hozzánk, hanem az, hogy elfelejtettük, hogy hallgassunk rájuk. Ugyanez van Istennel. Az emberek azt hiszik, Isten valaha beszélt a prófétákkal, beszélt Mózessel, Jónással, de ma már nem beszél. Pedig nem az van, hogy Isten nem beszél, hanem mi felejtettük el, hogyan hallgassunk rá. Az emberek azt hiszik, az imádkozás abból áll, hogy bababababababababa, soha be nem áll a szájuk - az igazi imádkozás: hallgatás. És akkor Isten szólni fog hozzád. Gondolhatjuk, hogy nagyon rossz korban élünk. Ez igaz, de rengeteg jó dolgot követelhetünk. Követelhetjük az egyéni szabadságunkat, követelhetjük Istennel való kapcsolatunkat, sok mindent. És én örülök, hogy élek. Bármilyen nehéz is az élet, hálás vagyok, hogy itt lehetek.

MN: Amikor egy szöveget alkotsz, elkülöníted egymástól a dalszövegeket és a verseket? Tudod előre, mi lesz a végtermék?

PS: Elég sokat improvizálok. Ezért is szeretem a mostani zenekaromat. Sokat improvizálunk. Egyes dalok improvizációból születnek. Remélem, a dalszövegek vannak olyan erősek, mint egy vers. Van olyan is, hogy egyszerűen csak egy kis dalt írok, vagy egy gyerekdalt, de a legfontosabb, hogy bármit csinálok, kemény munkával tegyem. Éppoly keményen dolgozom egy dalszövegen, mint mondjuk negyvenoldalnyi prózán. Mindig jó munkát akartam végezni, de a fiatalkori dolgaim közül sok inkább csak energia, a kamaszkori undor kiokádása, ami fontos, de most valószínűleg több időt töltök azzal, hogy bizonyos dolgokat artikuláljak. Egyre inkább megpróbálom a költészet legjobb elemeit vegyíteni egy dal átélhetőségével. Néha sikerül.

Szabó Stein Imre

(Közreműködött m. l. t.; fordítás: Sz. T.; az interjú televíziós változata augusztus 18-án, 22.30-kor látható az MTV 1-en, a Publikum műsorában.)

szerző
Szabó Stein Imre
publikálva
1998/33. (08. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...