Asszonyok a fronton - A Fall első és a Killing harmadik évada

  • Greff András
  • 2013. augusztus 25.

Tévétorrent

Tekintetbe véve, hogy mélyen konzervatív műfajról van szó, különösen elbűvölő, hogy ma éppen a nyomozós bűnügyi tévésorozatok mutatnak fel egy olyan világot, melyet a női egyenjogúsítási törekvések sikere miatt (de csakis azok miatt) már-már utópisztikusnak lehet gondolni.

Nyomozónők mozgatása a rendfenntartó erők meghatározóan maszkulin közegében ma már persze gyakorlatilag kötelező húzás, de bizonyos szériákban távolról sem csupán ennyiről van szó: az egyelőre egyetlen évadot megélt brit The Fallban és az amerikai, immár harmadik évadának vége felé járó The Killingben a detektív asszonyok abszolút főhősök, akiknek elemi rátermettsége nélkül az eredményes nyomozás egyszerűen elképzelhetetlen volna.

Gillian Anderson

Gillian Anderson

 

 

Ám attól még, hogy a Fallban és a Killingben nők irányítanak, egyáltalán nem érdemes valamiféle átfogó progresszív társadalmi vízió után kutatni ezekben a művekben. Az emancipatorikus fordulatot ugyanis jól érzékelhetően az motiválja legfőképp, hogy a szerzők így a szokásosnál inspiratívabb játéktérbe léphetnek: hiszen míg a megszállottság hatása a férfi nyomozók személyiségére az egyik legszétcincáltabb tárgya a zsánerfilmtörténetnek, addig ugyanez női változatba fordítva kétségkívül frissé és izgalmassá képes változtatni egy amúgy különösebben nem forradalmi történetet is. Az egymás lelki ikreiként Belfastban, illetve Seattle-ben tevékenykedő Stella Gibson és Sarah Linden bizonyos szempontból pontosan ugyanolyanok, mint nyughatatlan férfi elődjeik: két rendkívül karizmatikus személyiség, akik egyedül és persze kizárólag a munkájuknak élnek; szokatlanul okosak és intuitívak: nem csupán kiváló szakemberek, hanem a nyomozati művészet zsenijei, akik még akkor is az események domináns alakítói, ha - mint a Killingben - nem hiányzik mellőlük a képességes férfi partner. Eddig még tehát semmi különös, ám ezen a ponton feltűnik a képben e nők szűkebb környezete, amitől máris szokatlanabbul kezd vibrálni a levegő. Mind a Fall, mind a Killing szerzői tökéletesen tudatában vannak ugyanis annak, hogy mit okoz egy rendkívüli nőszemély feltűnése az oly patriarchális rendőrség kötelékében: keserűséget és zavart legfőképp, hiszen ha nem is érzik magukat mindannyian annak, a kivételes nyomozónők mellett gyakorlatilag az összes egyenruhás férfi impotensnek tűnik - a The Fallban olyannyira, hogy a néző szinte folyamatosan sajnálatot érez irántuk. És persze ne hallgassuk el: noha már csak az életkoruk miatt sem felelnek meg napjaink sekélyes szépségeszményének, Stella Gibson és Sarah Linden (illetve az őket méltóságteljesen alakító Gillian Anderson és Mireille Enos) mérhetetlenül vonzó nők. Mindez további bonyodalmakat okoz - nem utolsósorban azért, mert nem félnek használni a vonzerejüket: Stella Gibson a Fallban vérbeli ragadozóként pásztázza a férfiak világát, a jellegzetes kötött pulcsijaival nőiességét folyton, ám végeredményben sikertelenül rejtegető Linden nyomozónőről pedig épp most, a harmadik évadban derült ki, hogy ő is csak akkor nem tud valakit az ujja köré csavarni, ha épp nincsen hangulata hozzá. S ezt aztán a szerencsétlen férfi kollégák végképp nem képesek megemészteni. Nem állíthatjuk persze, hogy a Fall és a Killing a férfiközpontú világ terebélyesedő hajszálrepedéseiről szólna, de ez a gendervonulat nem is valamiféle rejtett tartalom ezekben a szériákban. A Killingben például újra és újra felszínre bukik, hogy a nyomozás mastermindja egy nő, aki bizonyára sérülékenyebb, mint (egykor kábítószerfüggő) partnere, a Fallban pedig explicite ki is beszélik a fentebb vázoltakat, s ezzel itt-ott némi humort csempésznek az átható nyomasztásba.

Mireille Enos

Mireille Enos

 

 

Mindenesetre, ha lehasadunk a női vonalról, a Fall és a Killing közötti hasonlóság akkor is hangsúlyos marad: mindkettőben olyan sorozatgyilkos után folyik a hajsza, aki nőket mészárol (a Killingben gyereklányokat), és mindkettő egészen mocskos alvilágként tárja elénk választott városi környezetét. Abban a Seattle-ben, amelyet a Killingben látunk, a felsőbb osztályok tagjai még megtehetik, hogy homokba dugják fejüket, és nem vesznek tudomást a tökéletesen kiszolgáltatott utcagyerekek végletesen kíméletlen mindennapjairól (külön tanulmányt érdemelne egyébként, hogy az amerikai tévésorozatok hogyan képesek újra és újra ennyire tehetséges gyerekszínészeket leigazolni), a szűkösebb Belfastban viszont senkinek nem lehetséges vaknak lennie a vibráló gyűlöletre. A Killing képileg is ráerősít a pokolhangulatra: itt állandóan esik a - minimum savasnak tetsző - eső, most, a harmadik évadban pedig szinte minden második jelenet fenyegető sötétségben játszódik, és egyáltalán: Lucio Fulci A New York-i hasfelmetszője óta kevésszer tűnt egy amúgy távolról sem ronda város ennyire émelyítőnek. A The Fall képei neutrálisabbak, ellenben hoszszan elidőzik a kamera a bestiális gyilkosságokon (melyek a Killingben képen kívül történnek), úgyhogy ami az atmoszférát illeti, végeredményben itt is nagyjából ugyanoda jutunk.

A Killing az évad legelején belecsúszni látszott egy Bárányok hallgatnak-hommage-ba, de hamar lerázta magáról, és nagyon jó, hogy így tette. Ezeknek a szériáknak ugyanis nincs szüksége mankóra: az átlag feletti kortárs bűnügyi fikciók minden elvárt kunsztját (különös figurák, realista környezetrajz, jellemfestő dialógusok, beteges bűntények, sűrű atmoszféra) magas nívón hozzák, különleges főhősnőik révén pedig lebilincselőek maradnak akkor is, amikor nyakig merítik nézőiket a nagyvárosi csatornák emelkedő szintű, pestises vizében.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.