Őfelsége, az Oscar! - Tom Hooper: A király beszéde

  • Bori Erzsébet
  • 2011. február 3.

Film

A királynő nemzetközi sikere újra divatba hozta a brit uralkodódinasztiát, amelynek az 1981-es nagy esküvő óta folyamatosan romlott a sajtója. Ez az újabb keletű népszerűség ágyazott meg A király beszédének, ami a jelölésekről szóló előzetes hírek alapján szintén diadalmenetre indul a nagyvilágban.

A címszereplő ezúttal a királynő papája, Albert yorki herceg, akit VI. Györgyként koronáztak meg 1936-ban, miután David bátyja (királyi nevén Edward) 1936-ban lemondott a trónról a baltimore-i illetőségű és kétszeresen elvált asszony, Wallis Simpson kedvéért.

Erre senki nem számított. Albert a haditengerészetnél szolgálta le az első világháborút, majd kötelességtudóan vitte a másodhegedűsi szerepet olyan eseményeken reprezentálva, amelyeken a király vagy a trónörökös nem tudott vagy nem óhajtott megjelenni. E teendői ellátásában csak közepesen zavarta, hogy erősen dadogott, bár akadt néhány emlékezetes fiaskó, mint 1925-ben a birodalmi kiállítás záróbeszéde a Wembley stadionban - ezzel a jelenettel nyit a film.

Ahogy az ezredforduló táján a királynőnek, a harmincas években a papájának is a modern médiával gyűlt meg a baja. A nagy svádájú V. György volt az első brit monarcha, aki rádión keresztül szólt a néphez, de a jól beszélő Edward sem ijedt meg a BBC mikrofonjától. Albertet viszont nemcsak a nyilvános szereplés töltötte el rettegéssel, hanem attól is félt, hogy szűk családi körben mesét olvasson Erzsébet és Margit lányának. És még ettől is nyugodtan elkirálykodhatott volna - elvégre a birodalom ügyeit, a politikát a kormány és a parlament vitte, az uralkodónak szigorúan véve nem volt más dolga, mint utódról gondoskodni, és időnként díszruhában integetni az erkélyről. Kivált, hogy néhány évvel (és néhány kormányválsággal) a koronázás után olyan személy költözött a Downing Streetre, aki ifjúkori beszédhibáját leküzdve nagyon is elemében volt, ha szónokolhatott. A legendák szerint e közös defektus alapozta meg a rokonszenvet VI. György és Churchill között.

A filmmel párhuzamosan összehozott könyv címe (A király beszéde - Hogyan mentette meg egyetlen ember a brit monarchiát) tehát némileg túloz, legalábbis a monarchiát monarchára kellett volna cserélni benne. A túlzást bocsánatossá teszi, hogy a történet másik hősének, Lionel Logue beszédtanárnak az unokájától származik, aki a nagypapa naplója és jegyzetei alapján írta meg a sztorit; a film nem a könyvből készült, de merített ugyanabból az anyagból.

Ahogy a királynőnek a miniszterelnök, úgy partnere és ellenlábasa a királynak a beszédtanár Lionel. Az Ausztráliából áttelepült családapa színészi ambíciókat dédelget, kevés sikerrel, és terapeutaként sem jegyzik valami magasan, hiszen se orvosi diplomája, se tudományos fokozata nincs, autodidaktaként, a gyakorlatban sajátította el a szakmát, és dolgozta ki "nem ortodox" módszereit. Személyes története, amelyben központi szerepet játszik az első világháborúban gránátnyomást kapott és a beszédkészségüket elvesztő katonák gyógyítása, egy másik filmet idéz: A fronton túl pszichiáter hőse (akit Jonathan Pryce játszik) szintén az orvostudomány, a lélektan és a józan paraszti ész ötvözésével próbál egyénre szabott terápiát nyújtani a háború testi-lelki sérültjeinek. Lionel gyógymódjai is széles körben mozognak, próba-szerencse alapon van itt a légzésgyakorlatoktól a nyelvtörőkön át a vulgárfreudizmusig minden, mi szem-szájnak ingere. A legfontosabb persze kettejük kapcsolatának alakulása. Egy lehetetlen kapcsolaté, hiszen a herceg szíves közlése szerint Lionel az első közember, akivel életében találkozott. Ez így alighanem túlzás, hiszen Albert járt iskolába, végigszolgálta a háborút, majd egyetemre ment, de a lényeget illetően mégsem áll távol az igazságtól. A yorki herceggel együtt a nézőben is elakad egy pillanatra a lélegzet, amikor Lionel először szólítja Bertie-nek a királyi fenséget. Reménykedjünk, hogy az az emlékezetes jelenet, amikor Lionel négybetűs szavakat mondat előkelő páciensével, csak Amerikában esik áldozatul a vágóollónak. Amúgy ez az a film, aminek a szinkronizálását rendőrhatóságilag kéne tiltani, különös tekintettel a majdani televíziós bemutatóra.

A sztoriban csaltak egy kicsit az időpontokkal, hogy izgalmasabbá tegyék a koronázást és a háborús beszédet: e két történelmi eseményre készülve Albert már távolról sem volt olyan reménytelen eset, mint a film mutatja. E bocsánatos stiklinél kínosabb az a szépészeti beavatkozás, ami kezdettől fogva kérlelhetetlen náciellenességet tulajdonít az uralkodói családnak, és úgy tünteti föl Churchillt, mint aki morális alapon követelte Edward lemondását a trónról, vagy egyedül ismerte fel a háborús veszélyt. Hovatovább ez már kőbe vésett narratíva lesz a populáris kultúrában.

A filmben annyi Shakespeare-szöveg hangzik el, hogy a forgatókönyvet jegyző David Seidler neve mellett feltüntethették volna a drámaíróét is, ahogy zeneszerzőnek Beethovent. Nagy névsorolvasással jár a szereplőgárda említése, hiszen még a kisebb szerepekre is a brit színészet hírességeit kérték fel, Timothy Spalltól Michael Gambonig, Jennifer Ehle-től Helena Bonham Carterig. A címszerepet adó Colin Firth rajongóinak (ha ezerszer Mr. Darcyként szerették is meg) nincs miért aggódniuk: most már biztosra vehetjük, hogy nem tűnik el kiöregedett amorózóként a süllyesztőben. Hősünk nemcsak jóképű, de van humora, és okos színész, aki nem ragadt bele egyetlen szerepkörbe, s bátran vállalt olyan "karaktergyilkos" figurát is, mint a homoszexuális műsorvezető Atom Egoyan filmjében (Az igazság fogságában). Remek párost alkotnak Geoffrey Rushsal, akinek sohasem kellett a szomszédba mennie harsány, széles gesztusokért, amelyek most gyógyhatást fejtenek ki a kórosan rezervált Albertre.

A király beszéde jól megcsinált, igényes szórakoztató film.

A Budapest Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.