A film egy legkevésbé sem csodálatos életet mesél el, szépen, költőien, szellemesen, ötletesen, finoman, jó arányérzékkel, remek színészekkel. A cím ironikusan értendő, hiszen fölöttébb banális ez az élet, egy anyját korán elvesztett, vidéken megöregedett és beporosodott apját rendszeresen látogató, a Montmartre-on dolgozó kis pincérlány életpályája. Jean-Pierre Jeunet remek érzékkel választja ki főhősnője partnereit, ezeket a jelentéktelen nagyvárosi kisembereket, az életük monotóniájába belesavanyodott kisburzsoákat; a rendező ábrázolásában a máskor oly határtalan Párizs egészen falusiassá zsugorodik, itt mindenki mindenkit ismer, Amélie házának lakói családias viszonyokat ápolnak, egymás sorsának nemcsak részesei, de részben intézői. És ez Amélie életének lényege, hogy eljön benne az a pillanat, amikor rájön, hogy kezébe kell vennie nemcsak a mások, hanem a maga végzetének irányítását is. Mindaddig eseménytelenül telnek fád-szürke napjai, ám Diana hercegnő halálának estéjén az ő élete is radikálisan megváltozik, ő nem meghal, hanem újjászületik. Lakásában véletlenül talál egy régi dobozt, az előző lakó gyerekkori kincsesládikáját, benne banális tárgyacskák, a gyerekkor mesés heroizmusának emlékei. A skatulya valódi talizmánként működik, megtalálóját a banalitás világából átlépteti a csodák birodalmába, miközben megadja a pincérlánynak a lehetőséget, hogy fölfedezze a köznapiság szomorú költészetét. Amélie művész lesz. Persze nem bukott regényíró, netán amatőr festő, mint a bisztró egyik törzsvendége vagy Amélie öreg, örökké egy Renoir-képet másoló szomszédja. A lány az életet használja nyersanyagként: modern, magányos párkaként a maga tetszése szerint oldja és köti a véletlenül a kezei közé került sorsok fonalát. Ötletei - ami persze Jeunet kifinomult formakultúrájú művészetének és kifogyhatatlan leleményű narratív technikájának dicsérete - szellemesek, frappánsak, okosan célratörőek. Játékos működése hathatós: a film végére Amélie-vel együtt mindenki megtalálja a maga megszolgált apró boldogságát.
Hogyan lehetünk boldogok? - talán ez a film alapkérdése. És a feltételes válasz: a boldogság akarásával, hogy Thomas Mannt is behozzuk most a képbe. Happy ending tehát, ráadásul giccsesen közhelyes, mondhatná egy rosszabb indulatú elemző. De ha valaki úgy dönt, a boldogság mégiscsak létkérdésünk, boldogan nézi majd ezt a nagyon elmés, bölcs és sok szeretettel leforgatott bús komédiát. És eszébe jut talán Ottlik Géza Kosztolányi boldogságfogalmát taglaló mondata: "létezni csodálatos, regényes, nagyszerű dolog". És nem felejti el Audrey Tautou sok titkot hordozó tekintetét, vigasztaló fényű frufruját, gyönyörű kamaszarca szívszorító magányát.
Forgalmazza a MOKÉP
