Forradalom 100 fontból - Peter Watkins filmrendező

szerző
Köves Gábor
publikálva
2016/49. (12. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mi késztet egy 25 éves angol fiatalembert arra, hogy négy évvel az események után áldokumentarista stílusú rövidfilmet forgasson az 1956-os forradalomról? Az 1961-ben bemutatott The Forgotten Facesben angol szereplőkkel, angol helyszíneken játszódik le a forradalom – a rendezőt 18 perces amatőr filmje keletkezéséről kérdeztük.

Magyar Narancs: Miért nem ’56-ban vágott bele a film elkészítésébe?

Peter Watkins: 1956-ban nem igazán voltam tudatában, hogy forradalom zajlik Magyarországon. Abban az évben kezdtem amatőr filmeket készíteni, 1960-ra több ilyet is összehoztam. Az ötvenes évek elején még létezett hadkötelezettség Angliában, s én Canterburyben töltöttem a szolgálatot. Kapcsolatba kerültem a helyi amatőr színtársulattal, és később, amikor szert tettem egy kamerára, filmes csoportot alakítottunk. Az amatőr filmkészítés virágkorát élte ekkor Angliában. Épp a következő filmemre készültem, amikor a kezembe került egy régi Paris Match-szám, az, amelyik az ’56-os magyar forradalomról tudósított. Ebben a számban jelentek meg azok a híres fotók, melyek a Nyugat számára átélhetővé tették a magyar forradalmat. Hasaltam a padlón, bámultam a fotókon feltűnő arcokat, és elhatároztam, hogy ez lesz a következő filmem: az ’56-os forradalom. Amatőr színészekkel Canterbury utcáin. Ekkoriban kezdtem kísérletezni a dokumentarista stílussal: a cél az volt, hogy minden úgy fessen, mintha a valós események sűrűjében lennénk.

Peter Watkins akkor

Peter Watkins lelkesen, fiatalon

 

MN: Hogy csinált Canterburyből Budapestet?

PW: Egyetlen kis, keskeny hátsó utcát használtunk egy elhagyott gázgyár szomszédságában. A gázgyár volt az egyik oldalon, romos házak meg a másikon. Ezeket a romos épületeket a helyi polgári védelem használta gyakorlatozás céljából. Azt gyakorolták, hogy mi a teendő atomtámadás esetén. Drótokat feszítettünk ki, fákat állítottunk fel, megrongáltuk egy kicsit a házfalakat, és mindenféle törmelékkel szórtuk tele az utcát. Az eredmény láttán senki sem mondta volna meg, hogy egy angol város utcájában járunk. A Paris Match-fotók alapján tájékozódtunk, ezek alapján szereztük be a megfelelő fegyvereket, és szerintem elég jól utánoztuk az ÁVH-s egyenruhákat is. Felöltöztettük a szereplőket, akik 95 százalékban angolok voltak, és nagyon elégedettek voltunk az eredménnyel. A forradalmi jelmezekbe beöltözve egyáltalán nem tűntek angoloknak. Igyekeztem olyan arcokat keresni, akikről úgy gondoltam, hogy olyan magyarosan festenek.

MN: Egy járókelőt is bevettek a filmbe…

PW: Hát, igen, ilyenek és még ilyenebbek is megestek. Az egyik jelenetben azt vettük fel, ahogy a forradalmárok egy lámpaoszlopra felhúztak egy ávóst a bokájánál fogva, majd leköpdösték. Volt is egy lámpaoszlop a mi kis canterburyi utcánk végén, egy templom közvetlen közelében. Épp vettük a jelenetet, az egyik színészünket, ávós egyenruhába öltöztetve, húztuk fel fejjel lefelé a lámpaoszlopra, amikor nyílik a templom­ajtó, és meghitten vonul ki egy család egy frissen megkeresztelt csecsemővel. És mi tárul eléjük? Egy lincselés. És igen, olykor megragadtam egy-két járókelőt és szerepet osztottam rájuk. Fiatal voltam, a pályafutásom megragadós korszakát éltem.

false

MN: Magyar segítsége akadt?

PW: Volt egy magyar fotós barátom Londonban. Ő mutatott be a jövendő feleségemnek. Neki volt két barátja, két magyar, akik ’56-ban hagyták el Magyarországot. Ez a két fiatalember részt vett a filmben.

MN: Pénz honnan volt?

PW: Amatőr produkció volt, a saját zsebemből fizettem mindent.
A szereplők ingyen vállalták a munkát.

MN: Mennyibe került az egész?

PW: Olyan kevésbe, hogy ha emlékeznék a pontos összegre, leesne a székéről a nevetéstől. Olyan 100 és 200 font közötti összeg lehetett.

MN: Mivel kereste a kenyerét?

PW: Vágóként dolgoztam egy angol dokumentumfilm-vállalatnál. Remek technikai felszereléssel rendelkeztek, itt vágtam meg a saját filmemet is.

false

MN: A fegyvereket honnan szerezte be a forgatáshoz?

PW: Létezett egy cég Londonban, kiszuperált fegyvereket adtak bérbe. Olyanokat, amiket már nem lehetett elsütni. Hatalmas választékuk volt gépfegyverekből. Néhány font volt egy puska vagy egy gépfegyver heti bérlete. A kosztümök egy részét pedig egy kosztümös cégtől vettük bérbe. Találtunk olyan egyenruhákat, amik némi igazítással ávós uniformisnak is beillettek.

MN: Budapesten járt?

PW: Már a forgatás után, 1961-ben egy barátommal elhatároztuk, hogy elutazunk Budapestre. Megszereztük a vízumot, és elvonatoztunk Magyarországra. Hegyeshalomnál aztán szembesültünk a magyar hadsereggel: katonai őrizet a vonat körül, reflektorok a kocsikon, ajtókat berugdosó katonák és így tovább. Végül egy hetet töltöttünk Budapesten.

szerző
Köves Gábor
publikálva
2016/49. (12. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 reuters
    reuters
    2016. december 22., csütörtök 11:53
    kösz az interjút!
    a filmet itt lehet megnézni
    http://www.veoh.com/watch/v19807303cfPxzp2q?h1=The+Forgotten+Faces

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...