"Gyenge anyagból készült" - Emir Kusturica

A No Smoking Orchestrával a Sziget Fesztiválon lépett fel; koncertkezdés előtt beszélt nekünk Johnny Depp bronzszobráról, saját falujáról és a héten mozikba kerülő Havanna, szeretlek! című filmről, melyben önmagát alakítja.

Magyar Narancs: Megvan még az a zenekari rituálé, amiről egy brit lap írt; hogy koncert előtt összekapaszkodnak, mint a sportolók?

Emir Kusturica: Nekem ez az egész koncertezés olyan, mint az önterápia. A színpadon nincs semmi hókuszpókusz, magunk vagyunk, magunkat adjuk, erőteljes dallamokkal operálunk egy olyan műfajban, amit ma úgy hívnak, crossover. Igazából a Macska-jaj forgatása során esett le, hogy a művészetnek, vagy hívhatod felőlem filmbiznisznek, szórakoztatóiparnak, bánom is én, szóval, hogy ennek az egésznek egyetlen valódi és igazolható célja van; az, hogy egy kicsit megkönnyítse az emberek életét. Hallottam egy japán íróról, aki Mozarttal gyógyította a fiát, és valahol olvastam azt is, hogy Mozart fúgái milyen jótékonyan hatnak az epilepsziára. A világmegváltásban ma már nem hiszek, egy ennyire piacorientált világban erre semmi esély. Megelégszem azzal, hogy a filmjeimmel vagy a koncertjeinkkel mosolyt csaljak az emberek arcára.

MN: Az önterápia működik?

EK: Kezdetben működött, de mára kicsit eldurvult a helyzet, havonta 17 koncert azért egy kicsit sok.

MN: Régebben filmeket is készített. Nem merült fel, hogy filmezéssel oldja a feszített koncertmenetet?

EK: Írtam egy forgatókönyvet, Szerelem és háború a címe. Szerelemről és háborúról szól. Bibliai egyszerűségű film lesz. Angelina Jolie csodaszép teremtés, hálásnak kell lennünk a szépségéért, de talán nem a legalkalmasabb személy, hogy filmet (A vér és a méz földjén - a szerk.) készítsen egy olyan érzékeny témáról, mint a boszniai háború. Azért is említem Hollywoodot, mert megtámadva érzem magam, vagyis azt a fajta filmkészítést, amely összeforrt a nevemmel. Eltűnőben az a világ, amit mi - Jim Jarmusch vagy Roberto Benigni, vagy én - képviselünk. A piaci, és nem az emberi értékek dominálnak. Nézze csak meg az olimpia nyitóünnepségét! Most akkor popsztárokat ünnepelünk vagy valami sporteseményt? Az egész nem volt más, mint valami second hand hollywoodi giccs.

MN: A Havanna, szeretlek! egyik epizódjában egy Emir Kusturica nevű filmrendezőt, egy kiégett, elázott fazont alakít, úgy tűnik, elég hitelesen.

EK: Épp azért vállaltam el ezt a szerepet, mert mindazt megtestesíti, ami civilben nem vagyok. Sokan azt hiszik például, hogy iszákos vagyok, pedig alig iszom, és nem én vagyok az a kiégett figura sem, aki az első adandó alkalommal lelép, mert elege van az egész felhajtásból. Egyébként ma már annyiféle valóság megteremthető a filmvásznon! De hogy mi is a kortárs mozi lényege, most, hogy a technika bármire képes, azt egyre nehezebben látni. Mintha egy új barokk hajnalát élnénk: minden megengedett, és semmi sem.

MN: Ha már a megteremthető valóságoknál tartunk: ön is teremtett egyet saját használatra, amikor Az élet egy csodában látható díszletfalut megtartotta és a saját képére formálta. Alighanem ön az egyetlen cannes-i díjas filmrendező, aki falutulajdonos is.

EK: Igen, van egy falvam, de amit elvettem, azt vissza is adtam a mozinak, hiszen egy fesztivált üzemeltetek a területén. Nálam olyan nagyságokkal találkozhatnak a fiatal filmesek, mint a Dardenne fivérek, Jim Jarmusch vagy Johnny Depp. Amikor kezdő voltam, nekem esélyem sem volt, hogy a közelébe férkőzzek, mondjuk, Milos Formannak. Az én falumban azonban másképp van.

MN: Az utcák nevét is ön adta...

EK: A főteret Nikola Tesla, a főutcát Ivo Andric után neveztem el, de van utcája Novak Djokovicnak is. Én a Joe Strummer utcában lakom. Van aztán Jim Jarmusch, Lou Reed, Nyikita Mihalkov, Bruce Lee, Ingmar Bergman és Jean Vigo utca is, meg Tarkovszkij tér. Ilyen az élet az én falumban. Szarajevót, a városomat elvesztettem, oda nem mehetek vissza, ezért létrehoztam a saját világomat. Ez az én utópiám, ahol mindenki, aki a szívemnek kedves, otthon érezheti magát.

MN: Vannak még elnevezésre váró utcák?

EK: Ötnek épp most készülök nevet adni. Hiszi vagy sem, de az egyiket Gothár Péterről fogom elnevezni. Amikor az első filmjeimet készítettem, nagy hatással volt rám az ő ironikus látásmódja, és Koltai Lajos kamerakezelése. Pedig akkoriban még pokoli nehezek voltak a kamerák.

MN: A Megáll az időre gondol?

EK: Igen, arra. Fantasztikus film. Szeretném Gothárt elérni, és elhívni a fesztiválomra.

MN: Mi a helyzet a falut díszítő Johnny Depp-szoborral?

EK: Átépítés alatt áll. Gyenge anyagból készült, az idő elég sok kárt tett benne. Most bronzból fogjuk kiönteni.

MN: Nem olyan rég még Pancho Villáról készült filmet forgatni Depp-pel.

EK: Túl drága volt, meghiúsult. Ráadásul spanyolul akartam megcsinálni.

MN: Olykor más filmjeiben színészkedik. Ez is terápia, mint a zene vagy a rendezés?

EK: Nem, ezt a pénzért csinálom. A Havanna, szeretlek! jó szórakozás volt, Kubát nagyon bírom, nem mérgezik a reklámok, nincsenek óriásplakátok.

MN: De mintha lenne egy kis elnyomás...

EK: Az egy másik történet.