A kudarc nyomán átrendeződnek az erőviszonyok, Kontroll és emberei kényszernyugdíjba vonulnak, s a Köröndön a trojka - Bill Haydon (a Szabó), Roy Bland (a Baka) és Toby Esterhase (a Zsellér, és már megint egy magyar, aki alighanem a Dreyfus-ügy árulójáról kapta a nevét) veszi át az uralmat Percy Alleline (a Suszter) bábfőnöksége alatt. Ők vetették ki a Tanúság horgát, s Kontroll bekapta a csalit, miközben a halálos kórral versenyt futva próbálta azonosítani a szolgálatba beépült "vakondot". Kontroll nem élte túl a bukást, és a brit titkosszolgálat szélesre tárt ajtaján immár akadálytalanul járnak ki-be a komcsik. Az öreg róka Smileyra vár a herkulesi munka, hogy néhány jó emberével kitakarítsa az istállót.
George Smiley nem a John Le Carré főművének tartott Karla-trilógiában tűnik fel először, és Gary Oldman is egy elit klubnak lett a tagja, amikor megkapta a szerepét. A fényes sort Rupert Davies, a régi sorozat legendás Maigret felügyelője nyitotta meg Martin Ritt 1965-ös filmjében. A kém, aki bejött a hidegről a pályakezdők Edgar Allan Poe-díját hozta a szerzőnek, és megalapozta hírnevét. Smiley itt még csak a háttérből mozgatja a szálakat egy kétes erkölcsiségű akcióban, a főhős Alec Leamas terepügynök (Richard Burton), ártatlan barátnője és egy keletnémet kémfőnök vesztére. Kis híján másfél évtized múltán a BBC hét epizódban vitte színre a Karla-trilógia első részét, Smiley szerepében Alec Guinness-szel. Sir Alecnek ezúttal nem volt szüksége híres átváltozóképességére, hogy azonosuljon a köpcös, szemüveges, joviális és ártalmatlan kinézetű örök nyugdíjassal (Smiley öregnek született, de aztán már múlhat el akárhány év a regények között, nem öregszik tovább). Az árulót egy hatrészes "Karla-spinoff" követte, a Smiley népe, szintén Guinness címszereplésével. És volt még egy furcsa vendégjátéka a koros kémnek, amikor egy Agatha Christie-s bűnesetben nyomozott baráti szívességként (Első osztályú gyilkosság, 1991), Denholm Elliott megformálásában.
Ki ismeri Philbyt?
A magyar olvasóknak és nézőknek persze minden kimaradt, ami 1990 előtt volt, úgy a kémregények, mint a belőlük készült filmek, amelyekben minket csatlósállamként emlegetnek, Mao országát Vörös Kínaként, és a főgonosz a Szovjetunió. Le Carré ugyanúgy tiltott gyümölcs volt, mint Ian Fleming, akit érthetetlen módon a riválisának tartottak annak idején. Papíron ugyan pályatársak a kémtörténetírásban, és egy ideig mindketten a kémek kenyerét ették, de aztán nagyon más ambíciókkal ragadtak tollat. James Bond (kivált mint a Broccoli-birodalom lakosa) kapcsán az egzotikus helyszíneket, gyors kocsikat, jó nőket és italokat szokás felhozni megkülönböztető jegyként, csakhogy Le Carré szereplői is feltűnnek Afrika és a "mesés Kelet" ugyanazon pontjain, szép lányból és femme fatale-ból sincs hiány, meg isznak is, mint a gödény. Igaz, ezek a helyszínek Le Carrénál kábé annyira egzotikusak, mint Brno, Kelet-London vagy az NDK, a legdögösebb bombázó sem makulátlan, mert kilóg a szájából a kapanyél, vagy maradandó nyomot hagyott rajta egy pasi ökle, és bár az italok mennyisége rendben van, a minőséggel sűrű a gond. De nem az italok tehetnek arról, hogy John Le Carré regényei az idő előrehaladtával egyre keserűbb szájízt hagynak maguk után.
A BBC immár három évtizedes sorozata megérett az újrázásra, és az is vitán felül áll, hogy Gary Oldman van olyan jó színész, hogy feledtetni tudja (ha nem is Alec Guinnesst) azt a néhány kiló és néhány év mínuszt, ami Smileyhoz hiányzik. Colin Firth van hivatva - jóformán csak néhány gesztussal - súlyt adni Bill Haydon figurájának, amelyet a történetben játszott kulcsszerepe ellenére elmulasztottak kidolgozni. Szereposztási telitalálat Benedict Cumberbatch mint Peter Guillam, mert vele válik hangsúlyossá, hogy itt egy fiatalemberről van szó, aki a vészterhes időkben az erkölcsi próbatételt kiállva válik felnőtté. Abból viszont még gond lehet, hogy homoszexuálist csináltak belőle, hiszen Anton Corbijn rendezésében már készül a folytatás, amelyben a szép Mollyt kellene megérdemelten döngetnie. De a legnagyobb gond, hogy mit tudnak kezdeni ezzel a történettel a szűz nézők, akik nem olvasták a regényt, nem látták a sorozatot (fölösleges ragozni, hogy hat részben mennyivel jobban visszaadható egy szerteágazó regény), és nem ismerik a Kim Philby-ügyet.
Persze ki ismeri? Miközben a regény értelmezése is igényelné ezt a tudást, Le Carré, a kortárs a titkosszolgálati múltjával maga vallja meg, hogy nem tud róla eleget. Noha 1951-től élt a gyanú, hogy szovjet kémek férkőztek a brit szolgálatba, akiket a hatvanas évek óta a "cambridge-i ötöknek" neveznek, máig sem biztos, hogy hányan voltak; kik lehettek közülük aktív kémek, és kik azok, akiket tudtukon kívül használtak fel; milyen titkokat árultak el, milyen lépéseket hiúsítottak meg, milyen dezinformációkat terjesztettek; kik és milyen szerepet játszottak a dolog eltussolásában; hogyan úszhatta meg Kim Philby a felelősségrevonást, és szökhetett 1963-ban, két bűntársa után a Szovjetunióba.
A Philby-ügy teljesen szétzilálta a brit titkosszolgálatot, társadalmi-politikai válságot okozott, és betett a szövetségesi kapcsolatoknak, különösen az amerikaiakkal. John Le Carré személyes válságként élte meg (lásd Bruce Page és Philip Knightley Philby-könyvéhez írott 1968-as előszavát, amely az Árulás legújabb magyar kiadásában is olvasható), és művei tanúsága szerint még a szolgálatnál vagy a brit társadalomnál is nehezebben tette túl magát rajta. Mert annak a közepébe talált, ami kezdettől fogva Le Carré főtémája. Regényeinek java a hűség, a bizalom és az erkölcsi integritás körül forog, nem pusztán az egyén tőkesúlyaként értve ezeket, hanem egy hivatásrend, egy osztály, egy nemzet alapzataként. E hivatásrend éthosza szerint időnként csúnya dolgokat is meg kell tenni, hogy a jó emberek nyugodtan alhassanak, hogy egy megvédésre érdemes életformát, berendezkedést megvédjenek. A háború alatt ez sima ügynek tűnt, s még a hidegháború klasszikus korszakát is meg lehetett vívni ebben a vértezetben. De a Philby-ügy (nevezzük így az egyszerűség kedvéért) komoly rést ütött rajta, és aztán egyre-másra jöttek a kínzó kérdések.
Szinekúra a SZU-ban
Ezekkel birkózik John Le Carré tiszteletre méltó életműve, A panamai szabóval - amely gyilkos szatíra lehetett volna, ha nem hagyják ki belőle a vitriolt - és Az elszánt diplomatával bezárólag, és éppen ezek azok a kérdések, amelyekkel egy mégoly jól sikerült mozifilm sem nagyon tud mit kezdeni. Van azonban valami, amit a magyar olvasó jobban tud John Le Carrénál, aki abban a hitben élt, hogy Kim Philby a szökése után révbe ért választott hazájában, sütkérezik a dicsőségben, és éli világát. Mi viszont tudjuk, hogy Philby elnyerte méltó büntetését: szép kort megérve még 25 napsugaras év adatott neki a Szovjetunióban, egészen 1988-ig kísérhette figyelemmel a rothadását, és annak a negyed századnak a javát Leonyid Iljics Brezsnyev alatt élhette le.
Bori Erzsébet
A Suszter, szabó, baka, kém a Ristretto Distribution bemutatója
Gary OldmanAz 53 éves színész a Suszter, szabó, baka, kém londoni vetítése után beszélt új szerepéről. * Magyar Narancs: Alig szólal meg a filmben. Gary Oldman: Ezt nevezem én "székszínjátszás"-nak. Smiley passzív ugyan, de nem kevés mazochizmus és szadizmus rejlik benne. Nagy adag melankóliát és szomorúságot hordoz magában. Olyan, mint egy pók, aki minden rezdülést érez a hálóján. MN: Miért éppen egy svéd filmest, Tomas Alfredsont szerződtették egy ilyen velejéig brit alapanyag megrendezésére? GO: Szerintem ez a történet és ő elég jó párosítás: egy brit rendező sokkal szentimentálisabban közelítette volna meg az anyagot. Némi nosztalgiával. Ami Tomasnál fel sem merül, mivel nem angol. Az eredeti tévés változatnak is ez volt a fő hibája. Kényelmes, komfortos kis brit művecske volt. Ez a mostani verzió jóval európaibb. MN: A tévésorozatban Sir Alec Guinness játszotta Smileyt. GO: Nem lehet konkurálni vele. Ugyanakkor képtelenség volt, hogy visszautasítsak egy ilyen izgalmas felkérést. Az elmúlt harminc évben alig kaptam ennél jobb szerepet. Amikor a sorozat futott a tévében, híre-hamva sem volt a videokazettának. Az ember az epizódok adásideje köré szervezte a programjait. Amikor történelmi filmben szerepel az ember, az rendszerint a távoli régmúltban játszódik, ez azonban olyan volt, mint egy látogatás a saját múltamban. Sok minden emlékeztetett valamilyen eseményre. "Ó, de hiszen egy rakás pénzt költöttem arra, hogy ilyen hamutartót vegyek!" MN: A szerepre készülve beszélt valódi kémekkel? GO: Azért sem lett volna érdemes, mert hatalmasat változtak a módszerek és a technológia. Szerencsére nyugodtan fordulhattam John Le Carréhoz, aki nemcsak a karakter kitalálója és a mű írója, de éppenséggel maga is exkém. Mindent, amire szükségem volt, megkaptam tőle. Nyitott volt, örömmel állt a rendelkezésemre. Az ő viselkedésbeli manírjaiból indultam ki. MN: Minek tudható be, hogy bő egy évtizeden át nem láthattuk nagy főszerepekben, s inkább nagy szuperprodukciók, fantasy franchise-ok epizodistájaként tűnt fel a vásznon? GO: Az életkörülményeknek. Ha szuperprodukciókban szerepel az ember, az hónapokig tart. És nem engedik, hogy közben mást forgassak. Sőt a bajuszomat sem borotválhatom le, a hajamat sem nyírhatom le, a napra se mehetek, mert akkor lebarnulok. Az is beleszólt a dolgok alakulásába, hogy közben felneveltem két fiút. El kellett döntenem: olyan apjuk leszek, aki ott van velük, vagy aki mindig hiányzik és úton van. Nem tehettem meg velük, hogy magammal rángatom őket egy-egy forgatásra, két hónapra beíratom őket egy új suliba, aztán uzsgyi, költözünk haza. Kell, hogy folytonosság legyen az életükben, állandó haverjaik legyenek a suliban. Ahogy kamaszodnak, most már elérték azt a kort, hogy nyugodtan elutazhatok, akkor is jól lesznek. Ezentúl többet dolgozom majd. MN: Le Carrénak hogy tetszik a film? GO: Elmesélte, hogy az MI5 karácsonyi ünnepségén annyira nem bírtak magukkal, hogy kijött a rendőrség, és felszólította őket, fejezzék be a pezsgős- és borosüvegek dobálgatását a kémfőszékház ablakából az utcára. - kl - |
