Vagy a dicső múltról szólunk, vagy telezokogjuk a zsebkendőt.
Előbbi mellett biztosan nem az szól, hogy Brian De Palma maszszív életműve porlepte portéka volna: számos kortársával ellentétben őt aztán nem kell bemutatni mostanság sem senkinek. Az 1973-as Nővérekkel megkezdett, pontosan húsz évet átfogó igazán nagy korszakának pillanataiból a közemlékezet azonban kissé furcsán szelektál: számottevő gyakorisággal csak a gengszterfilmjei kerülnek szóba, a Carlito útja, az Aki legyőzte Al Caponét és legkivált persze A sebhelyesarcú, amely a gengszterromantikát tárt kebellel fogadó szubkultúrák áldozatos munkája révén (nehéz volna úgy elhajítani egy kavicsot akár a déli, akár a keleti parti, de még a magyar hiphopban is, hogy ne találjunk el valakit, aki éppen a kokainpiramisba fejelő Al Pacino előtt rója le hódolatát) a bemutatása óta eltelt harminc év során nagyjából A keresztapa mellé emelkedett fel, ami azért mindenképp túlzás. Ugyanakkor ezek sem rossz filmek.
Brian De Palma egykori művészetét mindazonáltal sokkal inkább azok a pszichothrillerei tartják melegen, amelyeket Alfred Hitchcock (illetve kisebb százalékban Michelangelo Antonioni és a szintén Hitch-követő Dario Argento) filmjeinek motívumaiból virtuózkodott össze. Az Alibi test, a Megszállottság, a Gyilkossághoz öltözve, a Halál a hídon vagy a 70-es évek egyik bűnösen alulértékelt ínyencsége, A Paradicsom fantomja című delejező horrormusical is a hajtókáján hordja a hatásait, de a rendező éppen annyi fülledtséget, perverziót, szilánkokra robbant személyiséget és kábító hatású képi bravúrt suszterolt beléjük, hogy saját lábat növesztve távolodhassanak el a szimpla hommage daraboktól.
Legfrissebb művében az idős mester pontosan ezekhez az állomásokhoz keresi a visszavezető ösvényt, de csak a múlt jéghideg árnyát találja. A Gyilkos vágyakban minden benne van, de semmi sem stimmel. A reklámszakma boszorkányai közé csábító thriller zűrzavaros szerelmi sokszöget kínál, ám a két főhősnő, Rachel McAdams és Noomi Rapace jeleneteit annyi érzékiség sem fűti, mint egy karamellás felfújtat. A színészvezetés gyakran félresikerül, a feldobott ikermotívum ott marad a levegőben, a bűntett nagy rejtélye pedig - kötelező álarcok ide vagy oda - egyáltalán nem rejtély, mert a képépítés egykori, ezúttal tévéfilmes színvonallal is megelégedő zsenijének sikerül képileg elszólnia magát - és így tovább. Mintha erre a filmre találták volna ki anno a South Park híres szlogenjét: megtekintését semmilyen korosztálynak nem ajánljuk.
Az ADS Service Kft. bemutatója
