„Így kellene beszélgetnünk, félelem nélkül” – Bereczki Csaba a Soul Exodusról

szerző
Pálos Máté
publikálva
2016. dec. 14., 12:28
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Úgy kellene a múltunkról beszélni, olyan szabadon és nyíltan, mint a gyökértelenséget hirdető amerikai klezmerzenészek, mondja Bereczki Csaba, a Soul Exodus című dokumentumfilm rendezője. A producer-rendezővel, aki egyébként a Filmalap nemzetközi kapcsolataiért is felel, a belső emigrációról, az álidentitásokról és a disznóhúsról beszélgettünk.

Magyar Narancs: A Soul Exodus öt amerikai zenészt mutat be, akik az ősklezmer és saját kelet-európai gyökereik után kutatnak. Hogyan találtad meg ezeket a figurákat?

Bereczki Csaba: Nem őket találtam meg először, hanem a klezmert. A zenét eleve magasabb rendű művészetnek tartom a filmnél, sokkal mélyebb érzelmeket képes közvetíteni. Engem mindig is idegesített, hogy a filmekhez zenét írnak. Miért? Miért nem költenek hozzá verset vagy írnak regényt? Sokkal több értelme van annak, hogy a zenéhez forgassunk filmet. Arra jöttem rá, hogy a film a zenén keresztül is képes mesélni. Engem a filmek intellektuális rétege, a keresztrejtvényfejtés nem igazán érdekel, csak az, hogy elmeséljek egy történetet. És a klezmer zene igazi történetet mesél el, szavak nélkül. Egyébként Angelusz Iván, szegény barátom ötlete volt, hogy csináljunk együtt egy klezmerfilmet, még évekkel ezelőtt. Egy elejtett kávéházi mondat volt, de elkezdett foglalkoztatni, bár nem volt különösebb kötődésem a klezmerhez azon túl, hogy a kommerszebb zenekarokat szerettem hallgatni, ahogy a balkáni és cigány népzenét is. Elkezdtem kutatni, és kirajzolódott egy izgalmas sztori: a 18. századi orosz, főleg haszidok által játszott ősklezmer szétszóródik a kelet-közép-európai térségben, magába olvaszt egy csomó népi hatást, majd a pogromok és a holokauszt után eltűnik, hogy aztán a hetvenes évek amerikai klezmer revivaljével a tengerentúlról újra beszivárogjon. Nem akartam úgy bemutatni a műfajt, hogy gyerekek, ez itt a klezmer, ilyen és ilyen. Történetet akartam mesélni, és úgy éreztem, ehhez az Amerikából történő visszatérés a jó kiindulópont. Fontos volt, hogy a szereplők, tehát a zenészek amerikaiak legyenek, mert ők szabadabban beszélnek az identitásukról, mint mi. Itt Európa közepén mi zártak és búskomorak vagyunk.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: A konkrét szereplőket még meg sem ismerted?

BCS: Nem. Csak a fejemben volt meg a sztori: néhány amerikai klezmerzenész megkeresi a saját eredetét, közben zenélnek. Az érdekelt, hogy léteznek-e ezek a zenészek. Ha érvényes, amit kitaláltam, akkor ez a történet létezik, gondoltam. Én amúgy is úgy gondolkodom a dokumentumfilmről, hogy nem feltétlen kell a valóságot megmutatnia, hanem igaznak kell lennie, és egy jó fikciós filmben több az igazság, mint egy közepes dokumentumfilmben. A dokumentumfilm fenntartja a jogot arra, hogy a valóságot mutatja meg, ami viszont nem biztos, hogy igaz is. Tehát a dokumentumfilm felvállalhatja, hogy történetet mesél. Nem erőlteti a szereplőire, nem ad a szájukba mondatokat, de végigviheti őket egy kijelölt úton. Szóval büszke voltam arra, amit kitaláltam – de hol vannak a zenészek, tettem fel a kérdést. Összeakadtam a régóta Magyarországon élő Bob Cohennel, és elmeséltem neki az ötletet. Őt mindenki ismeri, aki Budapesten zenei körökben mozgott az elmúlt évtizedekben, egyedül képviseli a tradicionális klezmert, bartóki gyűjtőmunkát is végzett, kereste az ősklezmer morzsáit, amit egyébként ma főleg cigányok játszanak. Bob azt mondta, ismer ilyen zenészeket, sorban be is mutatott mindegyiknek. Az egyik Skóciában volt éppen, a másik Moszkvából jött Berlinbe, hogy találkozzunk. Daniel Kahn, aki végül a film főszereplője lett, a kezembe nyomta az albumait, amerikai folkkal kevert klezmert játszott, de ami nekem fontos volt: pontosan azt a történetet mesélte tovább, amit én kitaláltam. Ezen a ponton lettem biztos benne, hogy lesz film.

MN: A zenészek a filmben a századfordulós New Yorkban élő, kispolgári zsidó zenész leszármazottainak állítják be magukat, ami nyilvánvalóan poén, de felmerül a kérdés: létezett egyáltalán az a bizonyos Nazarov?

BCS: Jó kérdés, még a forgatás alatt sem voltam teljesen biztos abban, hogy ezt a figurát nem ők találták-e ki teljes egészében. Úgyhogy egy ponton félrehívtam őket, és azt mondtam: nem baj, ha mindebből semmi sem igaz, de tudnom kell, mert akkor úgy mutatjuk meg a nézőnek, hogy ez egyértelmű legyen és beleengedhesse magát ebbe a fantáziába. Azt mondták, létezett egy Nazarov nevű zsidó, csak éppen azon kívül, hogy kiadott egy klezmerlemezt, semmit sem tudunk róla. Tehát a legendáriumot ők építették fel köré. Biztos, hogy ez a Nazarov nem volt egy hatalmas zenész, de ők mégis a követőinek vallják magukat. Ez nagyon tetszett nekem.

MN: Ugyanakkor a zenészek a filmben nagyon is létező és aktuális politikai ügyekről is nagy kedvvel fejtik ki véleményüket.

BCS: Ez nem így indult, meg kellett szokniuk a kamerát, meg kellett barátkozniuk a gondolattal, hogy ők most megnyílnak a zenéjükön túl is a közönség előtt. Ezért is forgattam bele magamat végül a filmbe: ha a beszélgetés részévé váltam, és nem a kamera mögül kérdeztem őket, sokkal szívesebben meséltek magukról. Hozzátartozik ehhez, hogy szerintem az interjúhelyzet megöli az ilyen moziba szánt, úgynevezett kreatív dokumentumfilmeket. Sohasem mondtuk a szereplőinknek, hogy álljanak ide vagy oda, mert ott jobb a fény. Csak szituációkat teremtettünk, beszélgettünk, és néha bekapcsoltuk a kamerát. El kellett érni, hogy ne érdekelje őket a forgatás. Ha éppen elment a kedvük az egésztől, mindig azt mondtam nekik, hogy csak a zenéjükről beszéljenek – a kamera pedig az én hangszerem, amivel a háttérben játszom a basszust. Maguktól kezdtek a menekültválságról, a cionizmus versus anticionizmus kérdéseiről véleményt nyilvánítani. Én csak hagytam, hadd menjen minden a maga útján. És mindez még 2014-ben volt, akkor a menekültválság még bőven nem itt tartott. Ugyanígy azt sem erőltettem, hogy a holokauszt szóba kerüljön. Több szakmabeli azt mondta a Soul Exodus terveire, hogy ez egy holokausztfilm lesz, ami nem biztos, hogy előnyére válik. Persze nem lett az, ez értelmetlen félelem volt. De ha egy zsidó ember hosszabban beszél magáról és a családtörténetéről, akkor elő fog jönni a téma. És ez valós tragédia, függetlenül minden olyan, esetleg kreált kategóriától, mint a holokausztfilm. A berlini holokauszt-emlékművet viszont én hoztam szóba, mert sejtettem, hogy érdekeset fognak róla mondani. Hogy lehet egy olyan szarságnak, mint a holokauszt, egy ilyen szép dolgot készíteni? – tették fel a kérdést.

MN: Említetted, hogy ők szabadabban beszélnek az identitásukról, mert nem félnek. Mi itt Közép-Európában miért fénk ösztönösen?

BCS: Természetesen a történelem miatt. Itt az volt a túlélés záloga évszázadokon keresztül, hogy az ember meghúzta magát itt vagy ott. Az igazi demokráciának, politikai oldalaknak nem volt ideje kialakulni. Ez nem feltétlen a mi hibánk – hogy még mindig ebben tocsogunk, az viszont igen. Ez a zártság és rejtőzködés annál mélyebben beleivódott a lelkünkbe, hogy 25 év alatt elmúljon. A közép-európai lét egy zavart identitástudattal jár. Ez a Soul Exodus lényege – ez egy identitásfilm. Az amerikai zenészek sorsán keresztül a néző a saját identitáskérdéseivel szembesül.

MN: A film egyik fontos dala a belső emigrációról szól. Nem az országon belüli, hanem egy személy önmagán belüli emigrációjáról, vagyis a gyökértelenségről és arról a gondolatról, hogy egy ember mindentől függetlenítheti magát. Van erről személyes tapasztalatod?

BCS: Persze, ezért alakult ki kölcsönös szimpátia az amerikai zsidókkal. Romániában születtem, onnan jöttem Magyarországra, aztán továbbköltöztem Franciaországba. Romániában lemagyaroztak, Magyarországon lerománoztak, és Párizsig kellett mennem, hogy végre senkit se érdekeljen, honnan jöttem, pedig egyértelmű volt, hogy külföldi vagyok. Párizsban tudtam csak kellő távolságból rálátni a saját identitásomra. Érdekes, hogy ilyen messzire, egy idegen helyre kell menni ahhoz, hogy megtaláld önmagad. Én keletről indultam és nyugat felé vándoroltam, ők most nyugatról jöttek vissza Európa szívébe. Bennem is megvan az a fajta kozmopolitizmus, amit ők hirdetnek – és ez nem negatív fogalom, nem identitásnélküliség. Mert a gyökértelenség maga is egy identitás. Ha én erre nem jövök rá, valószínűleg a belső deformációk elvittek volna egy szélsőséges világképig. A szélsőséges, gyűlölködő emberekben az a közös, hogy nem hajlandók a saját identitásukkal foglalkozni, ehelyett a másikat gyűlölik, mert ez sokkal könnyebb.

MN: A filmben ez a kozmopolita identitás a többi vallásra, nemzeti érzületre alapuló identitás fölé helyeződik. Bob Cohennek elég radikális álláspontja van minden ilyen „álidentitásról.

BCS: Igen, ő bizonyos értelemben az Izraelbe visszatérő zsidókra is azt mondja, hogy egy kreált önképet tesznek magukévá. Izraelben régi könyvek beszélnek emberekről, akik a sivatagban laknak és nem esznek disznót… pedig a disznó finom, mondja a filmben. Majdnem lefordultam a székről, amikor ezt kimondta. De szerintem valahogy így kellene beszélgetnünk, félelem nélkül, mert ettől még nem esik egyik zsidó neki a másiknak.

MN: Nem is tartottál tőle, hogy ez sértő lehet?

BCS: De. De ez az ő véleménye, lehet vitatkozni vele. És elég logikusan levezeti, hogyan vesznek fel az emberek kreált álidentitásokat, miután a hatalom elvette tőlük a sajátjukat, mondjuk a második világháború során.

MN: Ugyanakkor ők Amerikában nőttek fel, számukra egészen mást jelent a gyökértelenség, mint Európa közepén.

BCS: Ez igaz, de pont az derül ki róluk is, hogy a zenéjükön keresztül egy régi őshazához azért mégis ezer szálon kötődnek. Ezért vittem el őket ebbe az őshazába, Moldáviába. És hiába a gyökértelenség és kozmopolitizmus, ott elérzékenyülnek, mert megértik, hogy hiába üldözték el őket onnan 3-4 generációval korábban, számukra mégis ez a hely a paradicsom.

A Soul Exodust a Mozinet forgalmazza, és holnaptól látható a mozikban

Film, film, Filmalap

MN: A Filmalapnál te felelsz a nemzetközi kapcsolatok egyengetéseiért, miközben a Soul Exodus filmalapos támogatásból is készült. Ez nem összeférhetetlen?

BCS: Úgy vállaltam el a Filmalap megalakulásakor a posztot, hogy ezt a filmet valamikor, valahogyan biztosan meg szeretném csinálni. Amikor ez időszerűvé vált, 2014-ben felmondtam, aztán amikor befejeztem a filmet, újra leültünk tárgyalni, végül visszavettek ugyanarra a pozícióra. A koprodukciókat intézem, a forgalmazást, és én képviselem a magyar filmeket az Euroimages felé. Napi szinten benne vagyok a nemzetközi körforgásban, ezt nagyon szeretem, ez a szakmám, azt csinálom, amihez értek.

MN: Hogyan alakulnak az utóbbi években a magyar filmgyártás nemzetközi kapcsolatai?

BCS: Itt van egy furcsa ellentmondás. A Filmalapban jóval több pénz van, mint a Magyar Mozgókép Közalapítványban volt, ezért a magyar producereknek sokkal kevésbé van szüksége nemzetközi koprodukciókat megszervezni. Ha jó a projektje egy producernek, a teljes finanszírozást fel tudja építeni itthon. Ezért próbálom a Filmalapban tudatosítani, hogy erre ki kell találni valamit: mert ha minden film csak magyar pénzből készül, leépülnek a nemzetközi kapcsolatok. Már a forgatókönyv szintjén el kell dönteni, hogy a filmben van-e nemzetközi potenciál, és ha van, akkor dolgozni partner bevonásán.

MN: Mit szólnak ehhez a magyar producerek?

BCS: Ha elég erős a hazai finanszírozás, könnyebb külföldi partnert szerezni. Ez ilyen, utazással, tárgyalással, egyezkedéssel jár, de nem lehet megspórolni.

szerző
Pálos Máté
publikálva
2016. dec. 14., 12:28
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Miért nem akarják?
Az Európai Ügyészség és a kormány
Zsidó negyed a Várhegyen
Interjú Komoróczy Gézával
A pénz körforgása
Mészáros és Orbánék
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...