Magyar Narancs: Hogy élted meg életed első nemzetközi fesztiválját, a rivaldafényt, a vörös szőnyeges felvonulást?
Borbély Alexandra: Sokat stresszeltem azon, hogyan kell megfelelni bizonyos elvárásoknak, hogyan kell viselkedni, s azon, hogy rendben legyen az angoltudásom. Közben szinte elfelejtettem örülni és arra koncentrálni, hogy megjegyezzem az élményt, beégjen az agyamba. Amikor a bemutató alatt éreztem, hogy együtt lélegzik velünk a közönség, kezdtem feloldódni, megkönnyebbülni. A meghajláskor sírtam, akkor jött ki belőlem a feszültség.
MN: Civilben vagány csaj benyomását kelted. Nagy váltást jelenthetett számodra a Testről és lélekről autisztikus jegyeket mutató, merev, zárkózott, esetlen Máriájának a megformálása. Hogyan készültél rá fizikailag, lelkileg?
BA: Kezdetben a pszichológusnő szerepét szánta nekem Enyedi Ildikó. Megkaptam a szerepet, majd a castingon megkért, hogy segítsek be a pszichológusnő és a főszerepre váró színésznők jeleneteinél. Pár hónap elteltével közölte, hogy megnézne Mária szerepére. Nagyon megdöbbentem, hiszen a forgatókönyvet olvasva úgy voltam vele, hogy annyira távol áll tőlem a figura, hogy biztosan nem kerülhetnék szóba. Lehetőségem nyílott bebizonyítani, hogy olyasmire is alkalmas vagyok, amit nem néznének ki belőlem. Az első főszerepcastingon még bizonytalan voltam, majd kaptam egy hosszú e-mailt Ildikótól, hogy a nyitott személyiségem, a szexualitásom, a kinézetem színpadon esetleg működne, de a szememből már túlságosan egy érett nő tekintete köszön vissza. Kaptam tőle még egy lehetőséget, amin felbuzdulva a tükör előtt próbálgattam a még gyermeki, de közben határozott tekintetet. Másodjára már nagyon tetszett Ildikónak, utána pedig közösen kezdtük kidolgozni Mária kinézetét, járását, minden egyes mozdulatát, tekintetét. A hiperszenzibilitás volt a közös nevező.
| ||
MN: Két lelkileg sérült, titokzatos, magányos ember egymásra találásáról szól a történet, akik ugyanazt álmodják, s álmukban szarvasként találkoznak. Nehezített pálya volt számodra az első filmfőszerepednél, hogy egy totálisan amatőr partnert kaptál Morcsányi Géza személyében?
BA: Egyértelmű volt, hogy ő lesz a partnerem, hiszen őt már előbb kiválasztotta a rendező Endre szerepére. Ildikónak nagyon jók az ösztönös megérzései, egy percig nem kételkedtem a döntéseiben. Gothár Péter révén korábbról már ismertem Gézát mint orosz darabok fordítóját, dramaturgot. Érzékenyek voltunk egymásra, működött közöttünk a kíváncsiság, a kölcsönös tisztelet.
MN: Két ufószerű, szinte nem e világi figurát hoztok. Törekedtél annak a megfejtésére, hogy Mária személyisége mitől ennyire lehatárolt?
BA: Ami engem illet, gyerekkoromban rendkívül zárkózott kislány voltam. Ildikónak is megvannak a saját titkai. Innen kezdtük kibontani Máriát, de nem úgy, mint egy színházi szerepet, amikor felfejtjük a múltját, megkeressük az igazságát. Igazából az volt a lényeg, hogy legyen hozzá érzelmi kötődésem. Bármennyire is úgy tűnik, hogy távol állok tőle, fel tudtam kutatni magamban a hozzá hasonlatos személyiségjegyeket.
MN: A Testről és lélekről a vágóhídra vitt állatok szenvedését, fájdalmát, a véres jelenetek brutalitását állítja ellentétpárba a fantázia, az álmok időn és téren kívüli szabadságával. Mennyire vagy fogékony erre a másik világra?
BA: Mindig érdekeltek az álmok, igazán az álomban érzem magam felszabadultnak. A főiskolán gyakran előfordult, hogy amikor nem találtam kulcsot egy jelenethez, megálmodtam a megoldást. Nagyon érdekel a görcsöktől és megfelelési kényszerektől mentes világ. Mária is ilyen. Mindenkivel őszinte. Nincs benne megfelelési kényszer. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol lehet ilyennek lenni. Most és itt ez elképzelhetetlen.
MN: Álarcot viselünk?
BA: Abszolút. Nem lehet megbántani másokat. Én magam is nagyon nehezen viselem az őszinteséget, a kritikát, a rossz mondatokat. Elveszik az önbizalmamat. Volt egy esetem a főiskolán. A főpróba előtt valakitől tanácsot kaptam, és a bemutatón borzasztóan rossz voltam. Máté Gábor rákérdezett, hogy mi történt velem egyik napról a másikra. Elmondtam neki. Megkért, hogy premier előtt soha többé ne csináljam ezt.
MN: Nüanszokból építkező színész vagy.
BA: Nagyon fontos szerepem volt az Ahol a farkas is jó Gothár Péter rendezésében az első magyar női sorozatgyilkosról, Jancsó Piroskáról. Nem mertem elolvasni a kritikákat, mert kincsnek éreztem ezt a szerepet, igazi komoly munkának.
MN: Nagy utat tettél meg a szlovákiai Nagycéténytől Budapestig. A pozsonyi színművészeti főiskolán a harmadik rosta előtt döntöttél úgy, hogy Budapestre jössz, és itt folytatod a tanulmányaidat. Miért gondoltad meg magad?
BA: A harmadik rostán nagyon rossz voltam. Mindenképpen Budapestre akartam jönni. A rosszcsont húgom, a család fekete báránya folyamatosan felhívta magára a figyelmet gyerekkorában, én meg a jó tanuló szerepét vittem. Idővel meguntam, és azt akartam, hogy rám is figyeljenek. Anyukám cseh, szlovák meg amerikai filmeket nézetett velünk, mindig a színészekről beszélt, miközben egy művész sincs a családunkban. Nagyon jó eredményeket értem el a szavalóversenyeken. Gondoltam, ha ez ilyen könnyen megy, és sikerem van, lehet, hogy ebbe az irányba kellene menni. Így kerültem a komáromi gimnázium híres színjátszó körébe, a GIMISZ-be. Ott pedig a budapesti színművészeti felé toltak a tanáraim.
MN: A felvételi előtt egy évet a Nemzetiben töltöttél Jordán Tamásnál.
BA: Előtte Gálffi Lászlónál harmadrostáztam, de kiestem. Jordán Tamás is látott a felvételin, nem értette, hogy miért nem vettek fel, és nagyjából fél óra múlva felhívott, hogy szeretné, ha a Nemzeti Stúdióba mennék. Persze hogy mentem. Másodszorra már felvettek a színművészetire, és Máté Gábor osztályába kerültem.
MN: Friss diplomásként harmadmagaddal, Pálos Hannával és Tasnádi Bencével kaptál szerződést a Katonába. Nyílegyenes út vezetett az iskolapadból az ország egyik legnevesebb társulatához. Máté Gábor afféle mentorod?
BA: Mivel a családom nem itt él, és őt ismerem a legrégebben, valamilyen szinten hozzá kötődöm a legjobban. Gábor folyamatosan figyelmeztetett minket, ha éppen lusták voltunk, hogy dolgozzunk többet, mutassunk magunkból több színt. Nála mindig tudni lehet, hogy mit hiányol, és ha dolgozol, annak meglesz az eredménye.
MN: Miben mutatkozott meg a lustaságod?
BA: A főiskola első fél évében állatokat meg kisbabákat kellett utánozni. Én nem szerettem állatkertbe járni, mert soha nem keltett bennem jó érzést, hogy az állatok be vannak zárva, most sem akaródzott kimenni. Az egyik osztálytársam felhívott, hogy van itt az egyik ketrecben egy vadmacska. Így lettem szervál. Gábor az egyik megbeszélésen azt mondta nekem, hogy Felvidék visszavonult. Akkor rögtön összekaptam magam.
MN: Könnyen beilleszkedtél a Katonába?
BA: Elég közvetlen ember vagyok, igyekeztem nem zavarban lenni a kollégáimtól, mert az hátráltatja a kapcsolatok kialakulását. Rajtam minden látszik, nem tudok hazudni, minden az arcomra van írva.
MN: Öt éve vagy a pályán. Fokozatosan haladsz előre?
BA: Szerencsére mindig jó szerepeket kapok. Először Dankó Istvánnal a Két lengyelül beszélő szegény románban, legutóbb pedig az Ahogy tetszik Rosalindáját játszottam, amit nagyon szeretek.
MN: Otthonosan mozogsz Gothár Péter rendezői világában.
BA: Odavagyok azokért a képekért, amiket egy-egy instrukció helyett mond, hirtelen elvarázsolódom tőlük. Nagyon ritka, hogy valakinek ilyen erős a vizualitása.
MN: Ötletelős színész vagy, vagy hagyod, hogy vezessenek?
BA: Eléggé szófogadó vagyok, nem szeretek úgy javaslatot tenni, hogy nem próbáltam ki a rendező elképzelését. Szeretem előbb megcsinálni, amit kérnek tőlem. Lehet, hogy ez egy kicsit szolgalelkű hozzáállás.
MN: A Katonában nem fenyeget a bezáródás?
BA: Szeretnék kitekinteni. Hívtak vendégszerepelni is, de a próbák, a beosztások miatt nem tudtam elvállalni. Kíváncsi vagyok, és látnom, tapasztalnom kell más közegeket is. A magánéletben éppúgy fontosnak tartom, hogy színházon kívüli élmények is érjenek, és elmehessek világot látni. Kell az élet szaga.
MN: Korábban a Munkaügyek, a Hacktion vagy az Átok televíziós sorozatokból ismertek. Számítasz arra, hogy a Testről és lélekről után új területek is megnyílnak előtted?
BA: Sokat beszélgetünk a kolléganőimmel arról, hogy jó lenne, ha a filmesek többet járnának színházba. Az Enyedi-film forgatása óta – ami másfél éve volt –, a Terápia harmadik évadában kaptam egy epizódszerepet, ezenkívül nem hívtak castingokra. Boldog lennék, ha újra filmezhetnék.
MN: Milyen új szerep vár rád ebben az évadban?
BA: Máté Gáborral éppen egy Amerikában élő kínai szerző darabját próbáljuk a Kamrában. Egy munkáslányt játszom, nagyon beindította a képzeletemet. Elhangzik a darabban egy nagyon erős mondat, ami akár a jelszava is lehetne az előadásnak: „Nagyon kár, hogy lányt szültem, nem fiút, mert egy lány élete nagyon szar.”
MN: Emberileg is formálnak a szerepek?
BA: Hogyne, minden alakítja az embert, de azt gondolom, hogy alapvetően nem változunk. Okosabbak, elővigyázatosabbak, tapasztaltabbak leszünk. Igazából az a lényeg, hogy megmaradjon az érzékenységem, de közben szeretném magam felvértezni az életben. Túl érzékeny vagyok, sok minden bánt és fáj, aminek nem szabadna túl nagy jelentőséget tulajdonítani.
MN: Mire célzol?
BA: Szlovák állampolgár vagyok, a magyar állampolgárságot csak úgy vehetném fel, hogy közben elveszítem a szlovákot, Fico nem engedi a kettős állampolgárságot. A tudomásomra jutott, hogy felterjesztettek Junior Prima díjra. Nem kaptam meg, mert nem vagyok magyar állampolgár. Sokan mondják, hogy miért rágódom ilyesmin. Mégis fáj, hogy a díjat a magyar állampolgársághoz kötik, amikor itt élek, adózom, dolgozom, és ugyanolyan otthonomnak tartom Magyarországot, mint Szlovákiát.
