Azonos gyakorisággal szólítják zseninek és a vászon megrontójának. Az Egy mindenki ellen című filmjével még csak szűk körben, a Visszafordíthatatlannal már nagyobb nyilvánosság előtt borzolta az idegeket. Hasonló érdemeket mondhat magáénak új filmje, az Enter the Void is, mely egy új forgalmazási rendszer jóvoltából kerül a hazai mozikba. Párizsban beszélgettünk vele.
*
Magyar Narancs: Robert Montgomery több mint hatvanéves Chandler-adaptációja, az Asszony a tóban a szubjektív kamera kitartó alkalmazásáról híres. Igaz, hogy ez adta az ötletet az Enter The Voidhoz?
Gaspar Noé: Elég rendesen be voltam gombázva, amikor egy este valamelyik tévécsatornán elkaptam a filmet, és valóban innen ered, hogy a főszereplő, egy hatás alatt álló fickó szemszögéből, az ő módosult tudatállapotán átszűrve lássuk, amit látunk. Már vagy húsz éve dédelgettem ezt az ötletemet, mire film lett belőle. Időközben rengeteg mindent összeolvastam a halál utáni életről, bőszen forgattam a Tibeti Halottaskönyvet és Raymond Moody Élet az élet után című munkáját is; ebben a megkérdezettek mind arról számoltak be, hogy halálközeli állapotban fényt láttak az alagút végén. Úgyhogy ez mind valahogy belekerült a filmbe, ehhez kellett aztán valami cselekményt találni.
MN: A begombázott állapot fokozta a filmélményt?
GN: Fogjuk rá. Sosem voltam nagy fogyasztója a pszichedelikus szereknek. 17 és 20 éves korom között jointot szívtam, de egy idő után unalmassá vált, habár a legócskább filmek is elég érdekessé váltak füvezés közben. De aztán meguntam, úgyhogy leálltam. Világéletemben a biztonsági játék híve voltam. A tudatmódosító szerek terén tett további kísérletezéseimet meg mindig úgy könyveltem el, hogy ezek a filmhez szükséges tudományos felkészülést szolgálják.
MN: És az alagút végi fény?
GN: Amint látja, még egyszer sem haltam meg, halálközeli állapotba se kerültem, úgyhogy ebben a kérdésben csak az olvasmányaimra hagyatkozhattam. De azzal azért megpróbálkoztam, hogy kilépjek a testemből, természetesen ezt is a szakmaiság, a filmre való tudományos felkészülés jegyében. Próbáltam a hipnózist. Nem működött. Próbáltam megállítani a légzésemet. Nem működött. Elzarándokoltam a perui dzsungelbe, és ittam a sámán varázsitalából. Nem működött. Sosem volt asztrális élményben részem.
MN: A dzsungeltúra hogy festett?
GN: Nincs benne semmi különös. Felülsz a repülőre, leszállsz Peruban, elmész a dzsungelbe, felkeresed a sámánt, csatlakozol a szeánszhoz, másnap meg nagyon kimerült vagy, tele a fejed képekkel. Fontos azonban, hogy az ember a lehető legnagyobb biztonságban, megbízható emberek közt tudja magát, máskülönben elég veszélyes lehet egy ilyen kaland. Peruban egyébként mindez legális, része az ottani kultúrának. Nem tudom, olvasta-e Carlos Castaneda írásait. Ezek sokakat arra ösztönöztek, hogy kipróbálják a varázsgombát, de mint kiderült, az írások java része merő fikció. Most viszont, hogy elkészítettem az Enter the Voidot, felhagytam a szerekkel való kísérletezéssel. Most egy erotikus filmre készülök, úgyhogy a kísérletezést ebben az irányban folytatom.
MN: Mesélne erről az erotikus filmről?
GN: Love story lesz. Párizsban vagy New Yorkban fog játszódni.
MN: Az egyik kritikusa azt írta, hogy az Enter The Void egy technikailag ambiciózus szemét.
GN: Pontosítsunk: minden idők technikailag legambiciózusabb szemete. Ha beguglizza az említett szavakat, az én filmemet fogja kiadni. Annyiszor megkaptam már a magamét, hogy engem egy rossz kritika már nem hoz ki a sodromból. A producereket, forgalmazókat már annál érzékenyebben érinti, ha a kritikusok nagy többsége habzó szájjal lerántja a filmet.
MN: Nyilván nem az újságból tudta meg, hogy Cannes-ban ilyen mértékű közutálatnak örvend a filmje.
GN: Cannes furcsa egy hely, ugyanannyi a vállveregető, mint a pocskondiázó. Hét ágra süt a nap, mindenki piál, bulizik, másnapos. Bulizni jó, de filmet nézni nem túl ideális a hely. Nézőként meg olyan, mint a futballvébé, vetítés közben bármikor be lehet kiabálni, fütyülni, pfujolni.
MN: Az Enter the Void tokiói forgatásához, mint hírlik, meg kellett nyerniük a jakuzák jóváhagyását.
GN: Egy olyan környéken forgattunk, ami tele van masszázsszalonokkal, love hotelekkel, így érthető, ha fontos a diszkréció, senki sem szereti, ha feltűnik egy kamera. Gyakorlatilag minden háztömb más-más család tulajdonában van, ezért szükségünk volt egy helyi összekötőre, aki az összes családot ismeri, és meg is tud állapodni velük. De alkupozíciónk nem volt, azzal kellett beérnünk, amit kaptunk.
Enter the Void
Ha filmben pisztolyt látunk, annak előbb-utóbb el kell sülnie. Ha halottaskönyvet, annak is. Gaspar Noé filmjében nemhogy feltűnik a Tibeti Halottaskönyv, de kézről kézre adogatják. Mielőtt azonban még bárki emberfia elhagyhatná a testét, hogy halála beálltával a magasba emelkedjen, egy jóravaló drogos még el is magyarázza egy másiknak, hogy mi a lélekpálya ilyen esetekben. Öcsém, ez aztán a trip! - valahogy így, kerülve a szakszavakat. Amolyan gyorstalpaló ez, ami után már meg lehet halni, és a főhős annak rendje és módja szerint golyót is kap egy tokiói piszoárban. A beígért trip - testből ki, lebegésre fel - megkezdődik, és nem is akar sokáig abbamaradni. A halott dílerből annyi látszik, mint az élőből: semennyi. A technika, hogy azt lássuk, amit és ahogy a főhős (szubjektív kamera - így a tankönyvek), élő díler esetében kivagyi bravúrkodás, halott díler esetében művészileg indokolhatóbb döntés; mégiscsak rosszul venné ki magát egy lepedővel beborított komolykodó szellemalakkal megjelenni a világ nagy fesztiváljain. Noé megtalálta a szárnyaló lélek egyetlen elfogadható ábrázolási módját; nem mutatja. Mutatóban viszont ott van egy lebegő lélek lehengerlő Tokió-víziója, néhány nagy forgalmat bonyolító genitália és a hozzájuk tartozó gyászos, leharcolt emberalakok. Utóbbiak már-már bájosan amatőrök, egy Tokió felett lebegő filmkritikus lelke nyilván megintené őket, de Noénál egyetlen árva lélek közlekedik. Búsongva kering a város felett, s ha kedve tartja, látványos kunsztokat ír le a sűrű neonáradatban pocskondiázók és a zsenit kiáltók legnagyobb örömére.
Magyarhangya
A mozikból kihalófélben lévő huszonévesek visszacsábítására és a művészfilmkínálat bővítésére tesz kísérletet a Magyarhangya mozgalom. Tavaly a Kispál-film egyalkalmas bemutatásával kezdték, első, nagyobb szabású kísérletük pedig a május 24-től érvényes hangyaPASS bérlet. A bérletesek, és csakis ők, a közelmúlt híres-hírhedt nemzetközi fesztiválindulói közül nézhetnek meg hatot, többek között Noé Enter The Void-ját. A filmek nem kerülnek hagyományos forgalmazásba: egy alkalommal és egy időben vetítik őket a fővárosi és vidéki mozik.
