Kétévente menetrendszerűen bevonul Cannes-ba egy új filmmel. Arany Pálmát azonban még nem nyert sosem. Az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, a Matador, a Kötözz meg és ölelj!, a Kika, a Mindent anyámról, a Beszélj hozzá Oscar-díjas, köztudottan meleg, 57 éves rendezőjének új alkotása, a Volver a Moziünnepen startol a magyar mozikban.
*
Magyar Narancs: Filmjeid tele vannak kemény nőkkel. A Volverben két férfit sikerül eltenniük láb alól. Mi a baj a férfiakkal?
Pedro Almodóvar: Nem kell általánosítani. Csak ebben a filmben ölik meg őket a nők. A többiben ők maguk ölik meg egymást! Amikor elkezdtem írni a Volvert, úgy határoztam, arról a női univerzumról fogok beszélni, amely gyerekként körülvett. A férfiak távol voltak, a földeken dolgoztak. Nők között nőttem fel, akikkel gyakran elég kegyetlen dolgok történtek, például nemi erőszak. Az ilyesmi gyakori a kis falusi közösségekben. Gyerekként a legrosszabb dolgokat mindig a férfiakról hallottam. Ugyanakkor a nők mindannyian nagyon stramm személyiségek voltak, megküzdöttek mindenért. Számomra mindig az őrületet és az energiát jelentették.
MN: Hogyan jött a képbe a mozi?
PA: Már gyerekként, a csokoládén keresztül! Nagyon szegények voltunk, a csokoládé mellé kenyeret ettünk. A csokiszeleteket hollywoodi sztárok képei díszítették. Akkor még nem láttam egyetlen filmet sem. De ezeken a fotókon keresztül mintha egy párhuzamos valóságba léptem volna. Abba akartam tartozni. Nem lehettem volna előnytelenebb helyen: vidéken, egy szegény családban. Mintha Japánban arról álmodoztam volna, hogy matador leszek. Amikor befejeztem a középiskolát, magam mögött hagytam a családomat, és Madridba költöztem. 17 éves lehettem. Tisztán láttam, hogy a történetmesélés izgat. Filmrendezést akartam tanulni, de Franco addigra már bezáratta a filmfőiskolát. Húszévesen tudtam megengedni magamnak, hogy vegyek egy Super8-as kamerát. Eleinte írogattam. Novellákat. Amikor elkezdtem használni azt a kamerát, akkor jöttem rá, hogy csak és kizárólag rendező vagyok. Persze fogalmam sem volt arról, mi a filmnyelv, miből áll össze egy film, mitől olyan hatásos.
MN: A Volverben tőled szokatlan módon természetfeletti elemet is beépítettél: Penélope Cruz édesanyja szellemként jön vissza.
PA: A mi falunkban sokaktól hallottam hazajáró lelkekről, nem elszigetelt jelenségről volt szó. A nővérem is váltig állította, hogy látott szellemeket. Én ugyan nem hiszek bennük, de hittem a nővéremnek, mert az emberi elme képes sajátos módon lefordítani magának a valóság elemeit. Meg kell vallanom, elhunyt édesanyám lényének esszenciáját időnként ma is érzem megjelenni.
MN: Forgatnál idegen nyelven, idegen országban?
PA: Foglalkoztat a gondolat, de nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Azt hiszem, személyes élményekkel kellene kötődnöm ahhoz a kultúrához, hogy beszélni tudjak. Fennáll azonban a veszély, hogy idegenben elvesznek a részletek. Mert a figuráimat csupa apró jelzésből, nüanszból építem fel. Mexikóban talán tudnék dolgozni, mert afféle szerelem fűz az országhoz. Olyan, mintha Spanyolország eltúlzott változata lenne.
MN: Mivel magyarázod azt, hogy Penélope Cruz annyira más a spanyol és a hollywoodi filmekben?
PA: Ezt magam is megfigyeltem. Mintha teljesen más ember lenne! Az elmúlt hét évben nem dolgoztunk együtt, mégis szoros kapcsolatot tartottunk fenn. Érett női szerepet osztottam rá, egy erős karaktert, ami új neki, s nagy élvezettel néztem őt a forgatáson. Nagyon érzelmes és nagyon eredeti. Sophia Loren és Anna Magnani örökébe lépett. De szüksége van a sok próbára, ami az amerikai filmekben nem adatik meg neki. Mi viszont három hónapig próbáltuk a filmet, a párbeszédek minden egyes sorát.
MN: Napjaink fiatal latino sztárjával, Gael Garcia Bernallal dolgoztál a Rossz nevelésben.
PA: Nem ment valami fényesen, akadtak nézeteltéréseink.
MN: Bő húsz éve vagy a pályán. Miben váltál rutinosabbá?
PA: Megtanultam, amit nem lehet iskolában elsajátítani. De megmaradt az írás problémája: valahányszor belekezdek egy új forgatókönyvbe, úgy érzem, pokoli nehéz. És akárhány film áll mögöttem, máig nem hagy békén a kétely, hogy vajon jól sikerül-e filmre vinnem a forgatókönyvet. Ha akciófilmeket készítenék, vagy egyéb, jobban behatárolható műfajban dolgoznék, nyilván magabiztosabban tenném a dolgom. De az én filmjeim az érzelmekről szólnak. Márpedig sosem lehetek biztos abban, milyen érzelmeket váltok ki a nézőkben, hogyan fognak reagálni a jeleneteimre, ugyanazt fogják-e érezni, amit én, amikor kitaláltam őket. A lehető legvalószerűbben és őszintén mesélem el, amit akarok, képes lennék kinyiffantani magam a forgatáson, ha az garantálná, hogy célba érek az üzenetemmel.
MN: Érzelmes típus vagy.
PA: Teljes mértékben! De rendszerint próbálom türtőztetni magam. Amikor írok, teljesen a mű hatása alá kerülök. Ilyenkor iszonyatosan meghatódom! Emlékszel a nyitójelenetre A smaragd románcából, amikor Kathleen Turner, aki írónőt játszik, egy románcot ír, az egész baromi giccses, mégis potyognak a könnyei! Na, hát ilyen látványt nyújthatok én is! De ez jó jel, mert ha meg vagyok hatva, akkor biztosan jó úton haladok.
MN: Hogyan születik a papíron egy filmed?
PA: Párhuzamosan több sztori fut az agyamban egyszerre. Ezek eltérő fázisban tartanak, az egyik nagyon jól ki van dolgozva, a másik még kezdetleges. Most épp három történeten dolgozom, kettővel egészen jól állok, közülük az egyik lesz a következő filmem. De nem tudom, melyik. Az egyik mindig kiemelkedik. Mintha a történet választana engem. De ez még mindig kész rejtély. A választás irracionális szinten történik.
MN: A melegszubkultúrából emelkedtél a fősodorba. Hogyan élted meg?
PA: Még a legmerészebb álmomban sem reméltem, hogy olyasvalakiként, aki underground típusú filmekkel kezdett, mint a Pepi, Luci és Bom (1980), végül eljutok oda, hogy Oscar-díjat kapok, és ilyen népszerűvé válok. Mégis azt mondhatom, teljesen természetesnek tűnt a dolgok alakulása, mert útközben nem kellett feladnom semmit! Úgy sikerült befutnom, hogy nem kellett megváltoztatnom magam. Nem hiszem, hogy vannak olyan homoszexuális rendezők, akik az underground mozizásból indulva ilyen pályát futottak be. Azt azonban nem mondanám, hogy a fősodorba tartoznék, legalábbis nem a szó amerikai értelmében. Mainstream az, amikor a Mission Impossible III. egyszerre négyezer moziban jön ki Amerikában. Az én filmjeim a legjobb esetben is csak két-háromszáz vásznon nyitnak ott. Nem azért, mert meleg vagyok, hanem mert az a fajta filmezés, amit én képviselek, nekik túl merész. Történeteim a társadalom perifériáján élőkről szólnak, lökött figurákról meg transzvesztitákról. Spanyolországban egyébként könnyebb a helyzet: nagyon örülök, hogy az új kormány engedélyezte a melegek házasságkötését és gyerekvállalását. Sok embert tettek boldoggá ezzel a lépésükkel. A siker akadálya tehát az, hogy milyen típusú filmeket készítesz, és nem az, hogy meleg vagy.
MN: De a színészeknek a mai napig titkolniuk kell másságukat.
PA: Igen, a meleg színészeknek és leszbikus színésznőknek sokkal bonyolultabb kérdés önmaguk vállalása, mert nagyon szigorú skatulyákba osztályozzák őket, mindenki azt hiszi, ha kiderült egy színészről, hogy homoszexuális, akkor többé nem alakíthat hihetően heteró karaktert a mozivásznon, mert senki sem fogja elhinni neki. Õket sajnos jóval több előítélet sújtja, mint engem. Meleg rendezőnek lenni nekem sosem volt probléma. Nem kellett elárulnom önmagam, és eltitkolnom a hovatartozásom.
Kriston László
Volver
Három nő vakarja a koszt a fejfáról, ám a szél kavarta por azonnal tönkrevágja munkájukat. La Mancha tartományban járunk, Cervantes nyilván tudta, hogy a keleti szél okozza az erre oly mindennapos elmezavart. Pedro Almodóvar hősei ismét csakis nők, akik a szélturbinákkal tűzdelt kopár vidék és a zsúfolt főváros között ingázva küzdenek a túlélésért. A férfiak - míg olcsó karosszékükön trónolva uralkodnak családjukon - csak statiszták. José Luís Alcaine kamerája megáll Raimunda (Penélope Cruz) dekoltázsa és a mosogató felett: az aszszony épp egy konyhakésről dörzsöli a koszt. A férj nem méltó arra, hogy a rendező sokáig megtűrje filmjében, ki is végzi már az elején. Raimunda akkor a vért mossa a késről...
A Rossz nevelés pedofil papjai után a családon belüli nemi erőszak tetteseihez van szerencsénk. (A spanyol büntetőjogi gyakorlatban évtizedeken át enyhítő körülménynek számított, ha az elkövető az áldozat vér szerinti rokona.)
Balanszírozunk a komikus és a tragikus jelenetek között; noha hősnőink mindegyre csak takarítanak, bevásárolnak vagy főznek, a feszültség mégis állandó. Színekben tobzódó noir. Penélope Cruz fenyegető szeme hirtelen megtelik könnyel, előbb csak elhomályosítják tekintetét, majd zuhatagként omlanak. Még pisilés közben vagy szétsírt sminkben is árad belőle a visszafojtott szexualitás. A Volver az ő nagy kiugrása, egyben Almodóvar egyik legjobb filmje. Bánjunk vele óvatosan - megterheli a gyomrot!
Bánky Bea
Bemutatja a Budapest Film
Pedro kocsmája
Egy prostituált sopánkodik az út szélén, mert a szabad szerelmet hirdető hippik miatt elveszítette a munkáját. Megjelenik neki a jó tündér, és kívánságra klienseket hoz (meseszál), de ott terem azonnal a konkurencia is (vérvaló). Végül a két kurva egymásba szeret, és mindenki együtt üli a leszbikus lakodalmat. Nagyjából ennyi a spanyol nyelvterület ma legünnepeltebb rendezőjének első, tízperces játékfilm-forgatókönyve - 1974-ből. A sztorik máig is ugyanolyan extrémek, csak bonyolódtak kissé az elmúlt harminc évben; volt szó gyilkolásra elélvező matadorokról (Matador, 1986), társkeresésből embert rabló férfiről (Kötözz meg és ölelj!, 1989) és kukkoló, sebhelyes arcú médiasztárról (Kika, 1993). A legújabb műben (Volver) a változatosság kedvéért egy dupla incesztus esik... A filmek egyre hosszabbak, aprólékosabbak, de a történetvezetés ugyanolyan könnyed, mint rég, és talán ennek és a vibráló színeknek, az elképesztő nőalakoknak, a konvencióellenes melodrámázásnak és komédiázásnak köszönhető, hogy mára a világ egyik legfeltűnőbb filmográfiáját tudhatja magáénak Pedro Almodóvar. A Sony Pictures Classics alig egy hónapja adta ki filmjei gyűjteményét DVD-n Viva Pedro! címmel - ősszel nyilván már mi is hozzáférhetünk. A nagy rivájvel minden bizonnyal az idei nagy dobásnak köszönhető: Almodóvar az életmű mániás korszakába lépett. A keserédes családi mese, ami a thriller, a viktoriánus szellemtörténetek és a vígjáték sajátos keveréke, valóban a rendező legjobb filmjeit idézi, az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélént, a Titkom virágát, a Tűsarkot, de benne van az összes Almodóvar-trédmark, mondhatni, -klisé.
A múlt hosszúra nyúlt, és ezt az új moziban Penélope Cruzon kívül Almodóvar egykori ügyeletes múzsája (80-as évek), Carmen Maura "szellemjárása" is érzékelteti. Azt üzeni a rendező, a kedves öregedő forradalmár, s ez galaxisának egészen új eleme, hogy az élet csak néhány távolsági buszmegállóval van odébb - megrögzött pestieknek is szokása hasonlókat képzelni.
- sisso -
