A hazai internetezők elég széles körében lett az elmúlt pár évben fogalom az Olaszországban élő Merényi Dániel által rajzolt abszurd képregénysorozat, a Napirajz (http://napirajz.hu/). A Gébics eszpresszó, Szultán, Röné és társai ma már klasszikusokká váltak, a Napirajz évfolyamaiból tavaly novemberben pedig már a második kötet készült el. A rajzok alkotójával az újpesti panelrengetegben sikerült leülni, ami már önmagában is külön szociotrip: a beszélgetés kezdete előtt például egy (valószínűleg csempészett) parfümökkel seftelő, lepattant alak talált meg minket, aki az árukészletét egy nyolcvanas évekből itt felejtett babakocsiban szállította magával.
*
Merényi Dániel: Látod, sokszor kérdezik, hogy honnan merítek ihletet a Napirajzhoz, közben pedig csak tenni kell egy kört Újpesten.
Magyar Narancs: Bármibe lefogadom, hogy te is a tankönyvek összefirkálásával kezdted.
MD: Persze! Talán hetedikben volt olyan oroszkönyvünk, amit Sajdik Ferenc illusztrált. Muszáj volt kiegészíteni a rajzokat, ez így indult. Szemüveg, bajusz, nemi szervek, aztán az ember kilép a margóra, és jöhetnek az önálló alkotások.
MN: Ahogy én tudom, a Napirajz először e-mailben terjedt, és csak később kerültek fel a rajzok az Azbeszt.hu-ra és a blogra.
MD: Ez úgy indult, hogy először a baráti körnek küldtem körbe, és amiről úgy gondolták, hogy jó, továbbküldték. Egyszer aztán elkezdtek jönni az ilyen levelek, hogy én X. Y. vagyok Z cégtől, a haverod ismerőse, és vegyél fel engem is erre a listára, mert a haver néha el szokta felejteni átküldeni az aktuális rajzot, és akkor én nem kapom meg. Így indult ez a címlista, és emlékszem, hogy a munkahelyem mailszervere olyan volt, hogy egyszerre ötven címre lehetett elküldeni ugyanazt a levelet. Eljött az az időszak, amikor három levélben kellett elküldeni, tehát százötven címre ment ki a rajz. Ekkortájt jelentkezett az Azbeszt, ami egy olyan közösségi szájt volt, amiben régi gimnáziumi osztálytársak vettek részt. Írták, hogy feltennék a rajzokat. A blogforma pedig úgy alakult ki, hogy amikor Milánóba költöztem 2005-ben, ott nem volt állandó mailcímem, és egyszerűbb volt a blogra feltölteni egy jpg-t, mint szenvedni a levélküldéssel. Ez lett a Napirajz.
MN: Gyerekkorodban rád is hatással volt mondjuk a Kockás vagy az Alfa?
MD: A Robur, a Kockás, az Alfa, a Galaktika, az Asterix... ezek nyilván meghatározó élmények voltak. Legjobban egyébként a Rejtő-könyvek képregényváltozata tetszett, ahol annyira jók voltak a rajzok, hogy egy pillanatig sem gondoltam, hogy valaha hasonlót tudok produkálni. Gyerekkoromban meg sem próbáltam képregényt rajzolni. Én a Napirajzot sem tartom képregénynek. Persze képregény vagy strip: ott a rajz, ott a szóbuborék, de az én terminusomban a képregény teljesen mást jelent. Nekem a képregény komponált lapok sorozata, és nem egy-egy rajz vagy egy sztorinak bizonyos elbeszélése.
MN: Hogyan élted meg, hogy a Napirajz közösséggé vált, és mint ilyennek, voltak, vannak feléd elvárásai? Megpróbálsz megfelelni ezeknek?
MD: Most már ismét úgy készítem a rajzokat, hogy leülök egy üres papír elé, és ha van valami ötletem, azt lerajzolom és feltöltöm. Elolvasom a kommenteket, de van, amikor csak pár nappal később. Valóban volt egy ilyen korszak, amikor elkezdtem odafigyelni a kommentekre. Jó reklámosként az ember mindenkinek meg akar felelni, teljesíteni akarja a produktuma felé irányuló elvárásokat, és ez teljesen lehetetlen. Ha az ember egy olyan képregényt csinál, mint mondjuk a Garfield, ahol van egy állandó figura, annak pedig egy bizonyos attitűdje, az meglehetősen egyszerű. Egyetlen rizikója van: hogy egy idő után elfogynak a történetek és az olyan szituációk, ahol őt szerepeltetni lehet, és akkor jön a kínlódás. Vagy az ember kitalál egy másik figurát, és akkor ugyanúgy megy tovább minden.
MN: A Garfieldban pont az utóbbi volt: a figura ugyan megmaradt, de bejöttek más szereplők.
MD: Persze, de muszáj így csinálni, mert ha az ember túl sok korlátot állít fel, az a kezdetekben mindig segít, de utána iszonyúan kényelmetlenné válik, és ezt így lehet feloldani. A Napirajznál semmilyen hasonlót nem szabtam ki magamnak. Ez nem egy felépített alkotói ciklus, hanem ami jön, az jön. Valakinek ez tetszett, valakinek az, és szerintem pont az én megfelelési vágyamnak köszönhetően volt egy eléggé erős mélyrepülés a Napirajzon belül. Aztán vettem egy nagy levegőt, és nem hagytam befolyásolni magam, azóta pedig megint jónak érzem a rajzokat. Nem is az én véleményem ez, hanem a kommentekből jön vissza, hogy amint egy pici görcs van a folyamatban, az azonnal meglátszik: adódik például egy gyengébb szituáció, vagy nagyon öncélú az erőszak az adott rajzban. A Napirajz a közönséggel együtt fejlődött, kialakult egy egységes hangvétel, és ha ebből valami kilóg, azt nemcsak én veszem észre, hanem ők is. És ez szép dolog, mert ez azt jelenti, hogy nemcsak az én alkotói... - ezek ilyen nagy szavak, szóval nemcsak az én hülyeségem, hanem egy kollektív hülyeség.
MN: Olvasgattam a kommenteket: akad egy-két igen nagy megfejtő is ott.
MD: Ezzel kapcsolatban csak egy sztori. Az a rajz, amelyikben a plafon fasz alakban szakad le, megvan? Ahhoz jött egy ilyen komment - épp választások idején voltunk -, hogy a képen két, választási hercehurcában megfáradt nyugdíjast látunk. Én csak néztem, hogy ezt a párhuzamot meg hogy sikerült megtalálni. Arra mindig kínosan ügyelek, hogy ez a képregény úgy legyen magyar, hogy mégsem az. Nincsenek közszereplők, nincsenek konkrét szituációk lerajzolva, abszolút pártállástól független az egész, mert én annyira nem törődöm a politikával, hogy isten őrizz, hogy ebbe akár a legcsekélyebb szintig is belemenjek. A rajzaimon mégis érződik a nagy magyar valóság.
MN: Vagyis archetípusokat ábrázolsz.
MD: Abszolút. Azt gondolom, hogy egy ország, egy nemzet közérzetét nem az határozza meg, hogy ki ül a parlamentben. Az emberek önmaguktól is tudnak hülyék és bizarrak lenni, és az élet az adott politikai helyzettől függetlenül tud teljesen nevetséges és groteszk lenni. Mint ez a muksó az előbb a babakocsival.
MN: Lehet, hogy most fölmész, és az iménti, babakocsis figurából rajz lesz?
MD: Lehet. Ahhoz, hogy az ember inputhoz jusson, elég felmenni az Indexre, és elolvasni a híreket. Most nem arról van szó, hogy az Index iszonyatosan kezd elbulvárosodni, hanem az élet hoz olyan dolgokat, hogy aki egy kicsit is kreatív elme, az aztán évekre előre talál témát. Csak ezekből nagyon nehéz jó tréfát, jó poént csinálni. Így, az ötszázadik rajz környékén már bele-belefutok olyan szituációkba, hogy elkezdem rajzolni, de abbahagyom, mert ez már volt. Kicsit másképp, más szereplőkkel, de már volt, és ez nem jó. Aztán mindig jön egy pihenősebb időszak, amikor az ember könyvelőhöz megy, fogorvoshoz, és feltöltődik élményekkel.
MN: Tudhatjuk, hogy eddig hány példány kelt el a két könyvből?
MD: Az első könyvből, ami az első két év gyűjteménye volt, először 2000 példányt nyomtunk, ez nagyjából 3-4 hónap alatt elfogyott, így kénytelenek voltunk újranyomni. A második könyvből, ami a 2007. évi rajzokat tartalmazza, már alapból háromezret készíttettünk.
MN: Az első kötet még eléggé underground módon volt terjesztve, legalábbis én nem nagyon láttam könyvesboltokban.
MD: Az első még igen. Az első könyv első dedikálása 13 órán át tartott, és aznap félezer kötetet adtunk el. Ezenkívül még pár helyen vállaltak alternatív terjesztést. Aki akarta, megszerezte. A nagy könyvkereskedők csak később "szálltak be", amikor már látszott, hogy fogy a könyv. A második kötetnél már előre gondoltunk erre, így időben eljutott a terjesztőkhöz a megfelelő mennyiség. Mindegyikük kapott jó pár száz kötetet, így vidéken is, az interneten is beszerezhető gond nélkül.
MN: Ez a példányszám már csak azért is komoly, mert a teljes tartalom, egy-két rajztól eltekintve, fenn volt a neten.
MD: A hardcore olvasók ki is nyomtatták egyébként. Nem egy füzetet láttam, ahol lefűzve, kronológiai sorrendben ott voltak házilag kinyomtatva a rajzok. Azt gondolom, hogy az emberek azért vették meg, mert ez hozzátartozik a közösségi élményhez. Ha valaki Napirajz-olvasó és várja, hogy a neten felbukkanjon az új rajz, neki kell egy ilyen könyv a polcára. Ezzel együtt nem lett kevesebb a blog látogatottsága, mert a régi rajzok letöltését még meg is dobta a könyv. Ez azóta is így van, hiába van itt a 2007-es kötet, a régebbi rajzokat ugyanolyan sokan nézik meg a statisztika szerint.
MN: Ez a második könyv miben más?
MD: Természetesen a három év alatt, ami az első rajz óta eltelt, nagyon sokat változtam. Reklámosként annyira jó életem volt, hogy az már fájt. Nagyon megbecsülték a munkámat, minden értelemben, de lassan kezdtem felőrlődni benne. Se párkapcsolat, se szabad idő, se normális perspektíva, semmi. Ebből jöttek a durva-kemény-szitokrajzok. Ma már az életem más (a Pegoretti cégnél kerékpárvázakat épít - V. Á.), nem feltétlenül a saját bőrömön érzem a feszültséget, hanem inkább nyitott szemmel járok, és "gyűjtöm" a sztorikat. Az első könyv inkább az első korszakból született, a második már inkább a későbbiből. Abból, ami most is van.
MN: Nem félsz, hogy valaki, aki jó üzleti érzékkel rendelkezik, egyszerűen ellopja a Napirajzból ismert neveket, rajzokat, aztán mondjuk nekiáll nagyüzemben pólókat gyártani a rányomtatott rajzaiddal, és degeszre keresi magát?
MD: Létező veszély, hogy valaki nyit mondjuk egy Gébics eszpreszszót, vagy kijön szultános pólóval, de nem tudok vele mit csinálni. Elgondolkodtam azon, hogy mit tehetnék, össze is szedtem azt a minimális pénzt, amivel le tudnám védeni ezeket a - furcsán hangzik - brandeket, de aztán, ha belegondol az ember, hogy ha tényleg nyit valaki egy kocsmát, amit történetesen Gébics eszpresszónak nevez el, akkor mit tudok kezdeni ezzel a papírral? Azt gondolom, hogy ezt az ügyet az emberek lelkiismeretére bízom - nem is tehetek mást -, és reménykedem abban, hogy ahogy én igyekszem megtartani a Napirajzot olyan formában, amilyen, úgy mások sem rombolják le ezt a nevet.
MN: Nem naivitás ebben bízni?
MD: De, persze hogy az, de nem tudok mit csinálni. Az egészben az a logikai bukfenc, hogy én kézzel-lábbal igyekszem nem üzleti alapokon csinálni ezt. Az, hogy a könyvkiadásból származik bevételem, az egyetlenegy dolog, ami direkt hasznot hoz a Napirajzból. Ugyanakkor képtelennek tartom magam arra, hogy a Napirajzra felépítsek egy átgondolt merchandise-t. Se időm, se kedvem csinálni mondjuk egy webshopot, ahol Napirajz-termékeket lehet vásárolni, nem is tartom fontosnak, és nem is erről szól a Napirajz. Más lenne a helyzet, ha két kedves kicsi póniról szólna a képregény, de ha én például marketingeseket alázok a rajzaimban, akkor ne legyek már mellette ugyanolyan, mint ők.
