Megyünk vissza az időben: megint ott tartunk, hogy kötelességnek érezzük, hogy minden történelmi alakról készüljön egy tévéfilm. A minőség úgyis mindegy.
Most viszont úgy tűnik, mégsem annyira mindegy, a Kossuth papja ugyanis a műfaj teljes félreértése: olyan tévéfilm, ami után a néző inkább köszöni, és marad a megszokott műsoroknál. Pedig az ötlet valahol szép: meséljük el Könyves Tóth Mihály református lelkész történetét, aki az 1848–49-es szabadságharc alatt elég jelentős szerepet vállalt: írt és lelkesített, s próbált bízni abban, hogy föltámadhat a tenger.
| ||
Csak éppen a történetet el kellene mesélni, ami most nem történik meg. Tóth-Máthé Miklós regénye sehogyan sem akar képernyőre kerülni: aki nem ismeri a történetet, elég nagyokat nézhet, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Mert az világos, hogy szinte minden jelenet magasztos – sírnak és rínak, a szereplők egymás nyakába borulnak –, de alapvetően nem történik más, mint a regény dialógusainak felmondása. Az is elég ügyetlenül – valamiért például elfelejtettek szólni a színészeknek, hogy ha a másikkal beszélünk, akkor talán érdemes a szemébe nézni, és az sem egészen világos, miért gondolja azt valaki, hogy ha próbál nagyon szomorúan nézni, akkor annak is fog tűnni.
Maradnak a patetikus jelenetek: gyakran hosszú másodpercekig senki sem szól semmit, csak azt látjuk, miként sétál a református lelkész a cellájában. Aztán csak jönnek a jelenetek egymás után, de nem állnak össze egésszé. Mintha egy telenovellát néznénk, ahol az egyik pillanatban még az erdőben sétálgat az apa a lányával, majd már ott vagyunk a szobában, ahol éppen a kompromittáló írásokat égetik el.
| ||
Nyilván volt valami cél, és az alighanem nemes is volt, de a végeredmény már kevésbé az. Nem kellett volna például monumentális díszlet, de az azért jó lett volna, ha a szereplők nem pár négyzetméternyi helyre szorulnak be.
Ahogy mondjuk az is jó lett volna, ha megtudjuk, ki is az a Könyves Tóth Mihály.
Duna World, október 6.
