Azon kívül tehát, hogy idiótán hangzik, a film magyar címe már csak azért is rossz, mert ostobaságában elrontja ezt a játékot. A filmben ugyanis a Hét pszichopata című filmet írják, a poénok egy része arra épül hát, hogy nem világos: amit a főhős leír, tényleg meg fog-e történni.
Nem mintha a pár éve az Erőszakikkal a moziban is bemutatkozó, korábban betegesen jó színházi szerző, Martin McDonagh új filmjében ne lenne valóban fontos szerepe egy si-cunak (ami egy kutyafajta): a forgatókönyvíró főszereplő kutyatolvaj barátja révén kerül a maffia látószögébe, amikor véletlenül épp az ideggyenge, de mélyen állatbarát pszichopata kedvencét sikerül ellopni. De ha már így alakult, a kutyás gyilkos lesz a készülő film egyik címszereplője a bosszúálló vietkong, a megszállott kvéker, a sorozatgyilkosokat gyilkoló, hóna alatt mindig egy nyúllal mutatkozó Tom Waits és még néhány másik mellett, akik hol csak az író fantáziájában jelennek meg, hol pedig valóban előremozdítják az egyre elborultabb történetet.
McDonagh, ahogy korábban is, vegyíti az infantilis hülyeségeket a lehető legvéresebb akciófilmelemekkel, folyamatosan játszik a teljesen komolytalan helyzetek komolyan vételével és a papírforma szerint legkomolyabb szituációk elviccelésével, plusz igyekszik politikailag minél kevésbé korrekt poénokat kitalálni, miközben Tarantino legjobb dialógusait utánozza figyelemre méltó tehetséggel. És ahogy korábban is, mindez remekül működik együtt: a Hét pszichopata az év egyik legszórakoztatóbb filmje. Egyúttal McDonagh eddigi leggyengébb alkotása, színházat és filmet is ideértve.
Mert nagyon hiányzik belőle az, ami a színdarabjaiban még nagyobb súllyal volt meg, mint a fekete humor, az Erőszakikban pedig pont egészségesen egészítette ki: valami, amitől kicsit emberi lehetne, ami, ha úgy tetszik, egy kis mélységet adna a felszín remek kimunkáltsága mellé; amitől legalább egy-két momentumot komolyan lehetne venni. Kis visszalépés McDonagh-nak, nagy röhögés az emberiségnek.
Forgalmazza a Bing Bang Media
