Film

Kutyaütők

Martin McDonagh: A hét pszichopata és a si-cu

  • Kovács Bálint
  • 2013. január 19.

Film

Ha az a posztmodern, amikor egy film író főhősével rendre megtörténik minden, amit készülő forgatókönyvében leír, akkor azt hogyan nevezik, amikor az író főhős és haverjai igyekeznek szándékosan elérni, hogy megtörténjen velük, ami le van írva a félkész könyvben; aki pedig valójában a filmet írja, addig szórakozik ezzel, hogy a nézők végül már tényleg nem tudják, tulajdonképpen az előbbi vagy az utóbbi verzió látható éppen?

Azon kívül tehát, hogy idiótán hangzik, a film magyar címe már csak azért is rossz, mert ostobaságában elrontja ezt a játékot. A filmben ugyanis a Hét pszichopata című filmet írják, a poénok egy része arra épül hát, hogy nem világos: amit a főhős leír, tényleg meg fog-e történni.

Nem mintha a pár éve az Erőszakikkal a moziban is bemutatkozó, korábban betegesen jó színházi szerző, Martin McDonagh új filmjében ne lenne valóban fontos szerepe egy si-cunak (ami egy kutyafajta): a forgatókönyvíró főszereplő kutyatolvaj barátja révén kerül a maffia látószögébe, amikor véletlenül épp az ideggyenge, de mélyen állatbarát pszichopata kedvencét sikerül ellopni. De ha már így alakult, a kutyás gyilkos lesz a készülő film egyik címszereplője a bosszúálló vietkong, a megszállott kvéker, a sorozatgyilkosokat gyilkoló, hóna alatt mindig egy nyúllal mutatkozó Tom Waits és még néhány másik mellett, akik hol csak az író fantáziájában jelennek meg, hol pedig valóban előremozdítják az egyre elborultabb történetet.

McDonagh, ahogy korábban is, vegyíti az infantilis hülyeségeket a lehető legvéresebb akciófilmelemekkel, folyamatosan játszik a teljesen komolytalan helyzetek komolyan vételével és a papírforma szerint legkomolyabb szituációk elviccelésével, plusz igyekszik politikailag minél kevésbé korrekt poénokat kitalálni, miközben Tarantino legjobb dialógusait utánozza figyelemre méltó tehetséggel. És ahogy korábban is, mindez remekül működik együtt: a Hét pszichopata az év egyik legszórakoztatóbb filmje. Egyúttal McDonagh eddigi leggyengébb alkotása, színházat és filmet is ideértve.

Mert nagyon hiányzik belőle az, ami a színdarabjaiban még nagyobb súllyal volt meg, mint a fekete humor, az Erőszakikban pedig pont egészségesen egészítette ki: valami, amitől kicsit emberi lehetne, ami, ha úgy tetszik, egy kis mélységet adna a felszín remek kimunkáltsága mellé; amitől legalább egy-két momentumot komolyan lehetne venni. Kis visszalépés McDonagh-nak, nagy röhögés az emberiségnek.

Forgalmazza a Bing Bang Media

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.