Magyar Narancs: "Minden, ami szörnyű, a szeretetünkre éhes" - ez a Rilke-idézet a film mottója.
Mundruczó Kornél: Nem véletlenül Rilke az egyik legnagyobb költő az én szememben. Mélyen egyetértek vele, noha az idézet nem közvetlenül, csak átvitt értelemben kapcsolódik a filmhez. Nincs más mód az ember számára, mint hogy megpróbál elfogadó lenni, és szeretettel közelíteni.
MN: Kis partizánfilmnek szántad a Fehér Istent. Hogyan nőtte ki magát az eddigi legdrágább filmes munkáddá?
MK: A Repülő ember című filmtervem részleges kudarcából indult, amiről azt remélem, hogy még meg fogom egyszer csinálni. Akkoriban jártunk kutyatelepekre kutatásokat végezni a Proton Színház társulatával, akikkel a Szégyen című színházi előadást készítettük. Ahogy szembenéztem az ebekkel, megszégyenülve álltam, és azt éreztem, hogy közöm van, közöm kell, hogy legyen hozzájuk. Ahogy a rácsok mögül visszanéznek ránk, az olyan tükör, ami rólunk, a saját fehér istenségünkről szól. Erről akartam beszélni. A többi, a történet kialakulása Wéber Kata munkája volt. Fontosnak tartottam az is, hogy ne digitálisan rajzoljunk, hanem valódi menhelyi kutyákat használjunk a filmhez. Eleinte mindenki azt mondta, hogy ezt nem lehet megcsinálni. Aztán lassan beszálltak a produkcióba németek, svédek és a Nemzeti Filmalap is. Végül mindenki úgy vélte: "OK, let's go for it"! Bátorság kellett hozzá mindenkitől. Valójában a fél stáb, az operatőrök, a zeneszerző harminc alattiak, az ő energiájuk és ösztönösségük szintén körbejárja az egész mozit. Nem gondolom, hogy hibátlan, de igazán lelkes film. Vagy inkább egy olyan film, aminek lelke van.
MN: Filmtörténeti rekord a rengeteg kutyaszereplő.
MK: Kétszáznyolcvan kutyával dolgoztunk összesen, a nagyjelenetekben is kétszáz felett szerepelnek. Akik értenek hozzá, azt mondják, hogy ez abszolút filmtörténet. Még soha nem láttak akkora tömegű kutyabandát együtt dolgozni, mint a film utolsó negyven percében.
| ||
MN: Szerinted is azok érzik magukat közelebb a négylábúakhoz, akik magukban is felismerik, integrálják az állati származásukat?
MK: Nem zárom ki, hogy vannak, akik ösztön- vagy reflexszerűen, születetten félnek az állatoktól. A kutyák az én szememben emberek. A kiváló magyar tudós, Csányi Vilmos kutatása szerint ez olyannyira így van, hogy nem a falka a kutya legfontosabb élménye, hanem, mint az embernél, a család. Egy jól szocializált kutya egy négy-öt éves gyerek értelmi-érzelmi szintjén van. Nem véletlenül fontos párhuzam a filmben az, amit a kislány is hivatott kifejezni, hogy milyen könynyen elveszítjük azt a fajta gyermeki mivoltunkat, naivitásunkat, amikor még mindenhez és mindenkihez a legtisztább módon közeledünk. Azt hiszem, ezt éljük át a kutyákban. És ez a metafora működik a filmben.
MN: Az említett szégyenérzet elindított valamilyen lelki folyamatokat nálad?
MK: Nagyon terápiás hatása volt számomra, és nagyon jó volt megtapasztalni azt, hogy az ember türelemmel, dicsérettel és játékkal sokkal többet ér el, mint büntetéssel, szigorúsággal és autoriter magatartással. Rendezőként eleve teljesen más metódust voltam kénytelen használni. Nem várhattam el a döntéseimben való végtelen bizalmat az állatoktól. 'k sokkal inkább alkalmazkodtak hozzánk, követték a cselekedeteinket. Tulajdonképpen létrejött a lehetetlen, két faj képes volt kooperálni egymással. Ez túlmutat a filmen, és én ennél pozitívabb üzenetet el sem tudok képzelni.
MN: Hagen és társai lejátsszák a vászonról a profi színészeket.
MK: Nem állt szándékomban versenyeztetni őket, hogy melyikük a színesebb karakter. Másrészt a társadalomkritikus szemlélet és a parabolajelleg miatt is élek a leegyszerűsítés elemével. A Fehér Isten valamennyire modelltörténet. A figurák is nagyon egy irányba mutatnak, ami jobban meghatározzaa néző viszonyát a kutyához és a kislányhoz. Velük leszel szolidáris, mint egy mesében. Ebben az értelemben a szomszéd nőtől az apáig, a karmestertől a kutyákat elvadító öregemberig emblematikus figurákat látsz. Nem nevezném realizmusnak. A film csodája az is, hogy mesévé tud válni, hogy magadat láthasd, élhesd meg a kutyában.
MN: Financiális okokból osztottad magadra az akcentussal beszélő kutyakereskedő szerepét?
MK: Időkényszerből, mert a kiválasztott színész az utolsó pillanatban lemondta a forgatást. Így nem volt más lehetőség, mint hogy én játsszam el a román kutyakereskedőt. De azt is mondhatom, hogy Petrányi Viktória producer-írótársam "kényszerített rá".
MN: Az Un certain regard szekció cannes-i fődíja az apokaliptikus víziónak szólt egy városról, ahol ideológiai alapon üldözik és pusztítják el a "korcsokat". Ennek az üzenetnek a vételére számítasz a magyar közönség részéről is?
MK: Fogalmam sincs, hogyan fogadja majd a filmet a hazai közönség. Úgy gondolom, hogy a nézői szokásokat tekintve nincs nagy eltérés Franciaországban, Angliában vagy az Egyesült Államokban. Magyarország azért egy másik bolygó. Annyi bizonyos, hogy az ünnep, ami körülvette a filmet Cannes-ban, annak a kockázatvállalásnak, bátorságnak, szellemi játéknak szólt, hogy ez a film nagyon másmilyen. Magyarországon az a nagy kérdés, hogy a néző megengedi-e magának, hogy örüljön, vagy - követve a magyar kritikai attitűdöt, mely boldogan dacol a nagy szellemi áramlatokkal - a hibáit keresi majd, és azt, hogy milyen fiókba tudja belegyömöszölni. Előre jelzem, hogy egyikbe sem, mert se nem akciófilm, se nem hagyományos művészfilm. Számomra az a nagy kérdés, hogy amennyire kockázatot vállal a film, úgy vállal-e kockázatot a befogadó. Erre látok kevesebb tapasztalatot a magyar ugaron. Ez nemcsak a mi megítélésünk miatt probléma, hanem mert nehezen tud megszületni a valódi függetlenség, tehát az olyan alkotások, amik nem a velünk vagy ellenünk igazodó attitűdjét hordozzák bármelyik oldalon is.
MN: Elképzelhetőnek tartod a film kapcsán valamiféle társadalomkritikai párbeszéd kialakulását az ideológiai alapon folytatott üldözésről?
MK: Ez a film egy metafora. Nem az én kompetenciám felmérni, hogy milyen állapotban van a magyar társadalom. Persze, hogy fontos, hogy elindulhasson egyfajta diskurzus. Az alkotói szándék feltétlenül az volt, hogy ne az elefántcsonttoronynak csináljuk ezt a filmet, hanem jusson el a nézőkhöz. Cannes-ban ez megtörtént. Kígyózó sorok álltak a mozik előtt, hét-nyolc ezer ember nézte meg egy hét alatt, ami megfelel egy szerzői film átlagos nézettségének Magyarországon. Meg akarták érteni, és beszélni is szerettek volna róla. Remélem, ez itthon is így lesz majd.
MN: A 2003-as első szereplésed, A 78-as szent Johannája című rövidfilmed óta komoly hiteled van Cannes-ban.
MK: Korábban a Delta is sikeresen ment, mindenki kíváncsi volt rá. A Johanna, a Szelíd teremtés korrektül teljesített, de nem éreztem azt a hype-ot körülötte, mint a Fehér Isten körül. Csodálatos érzés, hogy ennyire meg tudta szólítani az embereket. Irulok-pirulok a külföldi kritikáktól. Hihetetlen kiváltság és szerencse, hogy ők fontosnak és előremutatónak érzik az anyagot. Ha ez nem lenne, az itthoni több évtizedes közhangulat alapján már rég eltemethettem volna magam. A Szelíd teremtés óta eltelt öt év után hihetetlenül jó dolog, hogy visszaigazolódott mindaz a gondolkodás, ami az új filmnyelvről, formateremtésről szólt. A Fehér Isten a Petrányi Viktóriával folytatott együttműködésem nagyon fontos állomása. ' erősen ütötte a vasat, hogy európaiként kell reagálni arra a valóságra, ami körülvesz minket, még akkor is, ha ez kis hazánkban nem mindig talál visszhangra. Az is igaz, hogy a színházi munkáimmal kapcsolatban az elmúlt évek alatt már megszoktam, hogy ha valaki nem áll be a sorba, senki nem tudja szeretni a szakmából. A valódi függetlenségnek nagy ára van.
MN: Tekinthető egy hosszan tartó, felsőbbrendűségről szóló alkotói projekt részének a Fehér Isten?
MK: Valóban, ez a probléma nagyon régóta jelen van olyan színházi előadásokban, mint a Nibelung lakópark, a Nehéz Istennek lenni, a Szégyen. A Fehér Isten talán ezek filmes változatának is tekinthető. A film az én szememben a legnagyobb műfaj. És bár tudatosak a témaválasztásaim, nem tartom magam ideologikus alkotónak. Ösztönösen dolgozom, arról a valóságról beszélek, ami körülvesz, úgy, ahogy a szívemhez szól.
MN: Jancsó Miklósnak dedikáltad a filmet. Mit szólt hozzá, amikor megmutattad neki?
MK: Szerette, és néhány jelenetet kivágtam belőle a tanácsára. Mi egyfajta barátságban voltunk, és életem legnagyobb élményeit jelentették a közös munkák. Azért is dedikáltam neki, mert ő minden egyes filmjével megpróbált kockázatot vállalni, filmnyelvet teremteni arra, amit átélt, kortárs problémákkal foglalkozni. Nem vonult el a világ elől, és nem volt hajlandó a saját szobrát építeni, sőt a legnagyobb erővel rombolta azt. Nekem ez egy nagyon fontos emberi attitűd. Szerettem volna jelezni, hogy én ezt komolyan veszem, elfogadom, és én is ennek mentén gondolkodom.
MN: A Szelíd teremtést egy korszak lezárásának nevezted. Milyen korszak nyitányát jelöli a Fehér Isten?
MK: Úgy érzem, hogy azok a formák, amikben eddig gondolkodtunk, a magam részéről kiüresedtek. Alkotóként nagy feladat megtalálni azt a filmnyelvet, amiben egy történet megszólal. Adott egy konzervatív filmpiac, miközben leírhatatlan a világ azokkal a filmes formákkal, egyfajta klasszicizmussal, amiknek az a már nem létező maradványaira építi magát. Százszor érdekesebb dolgok történnek az interneten, a televízióban, az amerikai sorozatokban, mint adott esetben a blockbusterekben vagy az európai művészfilmben. És azt látom, hogy ez egy nagy kihívás, ami nemcsak engem foglalkoztat, hanem egyfajta diskurzussá kezd válni a világ filmes életében. Örülök, ha ennek a részese lehetek.
