Ismerős valahonnan? Ruben Östlund az idei Arany Pálma nyertese nagyon érdekeseket mondott lapunknak.

A családi válsághelyzetet boncolgató Lavina után Ruben Östlund kíméletlen szatírában támadja a felszínessé és anyagiassá váló kortárs múzeumi közeget. A filmrendezővel Cannes-ban beszélgettünk, ahol A négyzetért megkapta az Arany Pálmát.

magyarnarancs.hu: Korábban Kalle Bomannal közösen már kiállított egy installációt A négyzet címmel. Miért forgatott belőle filmet is?

Ruben Östlund: Az ötlet még abból az időből származik, amikor a Play – Gyerekjáték? című filmemen dolgoztam. Ebben göteborgi eseteket dolgoztam fel: kiskamaszok raboltak ki gyerekeket, ráadásul fényes nappal, a nyílt utcán. Egyik kissrácnak sem jutott eszébe segítséget kérni az arra járóktól, és a felnőttek sem léptek közbe, pedig többen közvetlenül mellettük sétáltak el. Elmeséltem ezt a történetet az apámnak, és ő annyit válaszolt, hogy amikor a szülei gyerekkorában kiküldték őt játszani Stockholm központjába, csak tettek a nyakába egy lakcím-cédulát, és ezzel a dolog el volt intézve. Biztosak voltak benne, hogy a többi felnőtt nem fogja hagyni, hogy bajba kerüljön. A mai viszonyok már teljesen másmilyenek: arra neveljük a gyerekeket, hogy az idegenek veszélyesek. Ennek fényében az intsallációval a közösségi tereken működő szerepekre szerettük volna irányítani a figyelmet. Elhelyeztünk a belvárosban egy szimbolikus teret, ami arra emlékeztet, hogy felelősséggel tartozunk a másik ember iránt. A koncepció nagyon egyszerű: ha valaki a négyzeten belül tartózkodik, a járókelőknek kötelességük odalépni hozzá, és megkérdezni, miben segíthetnek neki. Azt ugyanis mindannyian érezzük, ha egy zsúfolt köztéren valami nincs rendben, de mégsem szoktunk ilyenkor cselekedni, mert nem tudjuk eldönteni, hogy ez kinek a feladata lenne. Ebből a bénultságból próbáltuk kizökkenteni az embereket, és ugyanezt a logikát emeltük át a filmbe is, ahol ezek a kérdések még kézzelfoghatóbb módon, a főszereplő előtt álló személyes kihívásokként tudnak megjelenni.

magyarnarancs.hu: Miért döntött úgy, hogy komédiát készít a társadalmi felelősségről?

RÖ: Nem látok ellentmondást a fontos témák és a vígjáték között, és a hagyományos művészfilmes fogalmazásmód nagyon untat.

magyarnarancs.hu: Nem érezte problémásnak, hogy a magasművészeti közegen élcelődik?

RÖ: Egyrészt, ez a közeg iszonyatosan népszerű. Emberek tömegei látogatják ezeket a múzeumokat, és vagyonokat költenek el az ajándékboltokban. Másrészt pedig nem az volt a célom, hogy bárki azt gondolja, a művészet kizárólag lilaködös süketelés lehet, mert természetesen vannak kivételek. De tényleg rengeteg a sablonos kiállítás, és néhány művészeti szakember is nagyon magas szinten tud mellébeszélni. Persze e szatíra a filmes világban is játszódhatna.

Fotó: Frankie Fouganthin

magyarnarncs.hu: Vagyis azt gondolja, hogy a Cannes-i közönség magára ismert a bemutatón?

RÖ: Mindenképpen. Néhány jelenetet éppen azzal a szándékkal vettünk fel, hogy a Lumière teremben legyenek majd levetítve. Vártuk, hogy a szmokingban ülő közönség azt nézze, ahogy egy másik szmokingban ülő közönség díszvacsorájára belép egy felforgató performanszművész. Vagy az a jelenet is szólhat a Cannes-i közönségnek, amikor a puccosan öltözött kurátor a szemétben kutakodik.

magyarnarancs.hu: Ez a fricska a saját közegét is kritizáló rendezőre vagy egy képmutató művészre vall?

RÖ: Ha azt szeretném, hogy a nézők is számot vessenek a saját viselkedésükkel, akkor nyilvánvaló kötelességem, hogy először én vizsgálom meg a saját közegemet.

magyarnarancs.hu: Min gondolkodott az önvizsgálat közben?

RÖ: Például azt vettem észre, hogy hajlamosak vagyunk a társadalmi problémákat az egyén szintjén kezelni. Ha látok egy koldust az utcán, eldönthetem, hogy adakozom-e neki, vagy sem. De ha nem teszem, hirtelen úgy érzem, rossz ember vagyok. Arról viszont senki sem beszél, hogy ezek a problémák egy 0,01 százalékos adóemeléssel közösen megoldhatók lennének. A négyzet nemcsak arról szól, hogy Christian, a főszereplő, egy képmutató múzeumigazgató, hanem arról is, hogy mennyire abszurd a bűntudat, amit érez. Illetve, hogy mennyire rosszul szerveztük meg a társadalmunkat, ha nem tudunk közösen választ adni a kihívásokra.

magyarnarancs.hu: Van olyan etikai határ, amit nem lépne át a saját munkája népszerűsítésekor?

RÖ: Nem hinném. Nekem csak az a fontos, hogy maguk a filmek hűen tükrözzék a világlátásomat. Persze nem szeretnék káros eszméket terjeszteni a marketingkampányokban, de kétlem, hogy ezen kívül létezne bármilyen határvonal. A négyzet egyik első jelenetében például levágtuk a svéd király szobrának fejét, de az újságírók még csak említést sem tettek erről a kritikákban.