Tévésorozat

Maradjanak velünk!

Aaron Sorkin: Híradósok

  • - borz -
  • 2012. augusztus 12.

Film

Will McAvoy a csúcsidős híradó rutinos és elfásult műsorvezetője egy kertévénél. Politikai nézeteit titkolja, oly elfogulatlan, akár egy sarokba támasztott seprű, mígnem egy kerekasztal résztvevőjeként elszakad nála a cérna, és előrukkol a farbával. Kitör a botrány, sürgősen szabadságra küldik. Arra tér vissza, hogy a producere lelépett a 10 órás híradó ifjú titánjával, és a stáb nagyobbik részét is magával vitte. A látszat ellenére hősünk mégsem kerül lapátra, mert közvetlen felettesének, a hírosztály nagy fehér főnökének tervei vannak vele: '68-as nosztalgiáitól vezettetve a tudatos választópolgár tájékoztatását tűzi ki célul a silány infotainment helyett.

Híradósokat - és ezzel szinte mindent elmondtam - Aaron Sorkin jegyzi. Az elnök emberei és az Egy becsületbeli ügy alkotója ezúttal is kiteszi a placcra liberális demokrata elkötelezettségét és ethoszát, ami hol hatásos és rokonszenves, hol idegesítő és kontraproduktív. Ahogy a hét évadot megélt, számos emlékezetes epizóddal (és nem egy kínosan didaktikus szónoklattal) tüntető West Wingben (Az elnök emberei) a világ legelső hatalmi központjának kulisszái mögött terelgettek minket kedvesen, de határozottan, úgy kapunk most kiképzést egy New York-i hírstúdión keresztül a negyedik hatalmi ág tárgyában. Sorkin munkáitól soha nem volt idegen a jó értelemben vett ismeretterjesztés, így joggal remélhetjük, hogy az előttünk álló minimum két évad során legalább annyit tanulunk az amerikai sajtó működéséről, különös tekintettel a kábeltelevízióra, mint Az elnök embereiben a hatalmi ágak szétválasztásáról, fékekkel és ellensúlyokkal együtt, a választási rendszerről, az igazságszolgáltatás függetlenségének garanciáiról, a szakpolitikákról és a kompromisszumok felettébb üdvös voltáról.


 

Ha kibírjuk. Az első néhány epizód alapján ugyanis az a benyomásom, mintha itt rossz kompromisszumot kötöttek volna, melynek folyományaként kétféle szériát próbálnának összegyúrni. A szereplők szakmai és magánéletét oly pedánsan választják el egymástól, mint államot és egyházat egy mintademokráciában. Van egyfelől a "felnőtt-tartalom", majd kimondva-kimondatlan arra kérik a nézőket, hogy maradjanak velünk: ekkor a híradóban a reklám jön, a Híradósokban meg a hősök szívzűrjei, kábé egy napi szappan színvonalán. Legkönnyebben úgy képzelhetjük el a váltást, mintha egy családtagunk elragadná tőlünk a távkapcsolót, miközben mi a Drótot nézzük, és átváltana a Barátok köztre. Az ilyen nagy ugrások jó mélyen aláásnak a jellemábrázolásnak is: a nagy munkával kidolgozott izgalmas, tehetséges, szuperintelligens figurák egyik pillanatról a másikra változnak át egy bulvármagazin lapjaiból kivágott, csökkentett értelmű lénnyé, majd minden átmenet nélkül vissza. Ezt bosszantó, de nem nehéz követni. Szemben a hosszú tirádákkal és feleselős párbeszédekkel, amelyek olyan gyorstüzeléssel mennek, mintha azon az alapon castingoltak volna, hogy ki tud egy perc alatt több szótagot elhadarni.

És akkor a színészekről. A prímet Will McAvoyként Jeff Daniels viszi; régi partnerét, új producerét a brit Emily Mortimer adja. Erős mezőny támogatja őket, benne a Gettómilliomos-címszereplő Dev Patel vagy az öreg motoros Sam Waterston, és nem is olyan nagyon bennfentes tréfaként Jane Fonda mint a médiavállalat nagymogulja.

Július 30-tól az HBO műsorán


Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.